Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmjében egy érettségiző diák politikai csatározások közepén találja magát, miután azt füllenti otthon, hogy a rajta felejtett kokárda miatt buktatta meg a történelemtanár. Moldovai Katalin elsőfilmje, az Elfogy a levegő egy irodalomtanár kálváriája, akit bemószerolnak, mert Rimbaud és Verlaine szerelméről beszélt az órán. (Bármennyire is rímel a „gyerekvédelmi” törvényre, a valós események, ahogy a cselekmény is, Romániában történtek meg.) Most pedig itt van a mozikban 

Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, a Fekete pont, amelyben egy Berlinből hazaköltöző kisfiú, Palkó bukdácsol házmesterországunk furcsa iskolarendszerében.

„Kinyílik a bicska mindenkinek a zsebében, aki az elmúlt negyven évben megfordult a magyar közoktatásban” – írta a filmről Baski Sándor a múlt héten megjelent kritikájában.

Az iskola hagyományosan egy nagyobb társadalmi-politikai rendszer allegóriája. Ottlik Géza Iskola a határon című regényében a katonai reáliskola szigorú, kegyetlen, macsó világa ideológiáktól, eszméktől és jövőképtől mentes, és csakis a kölcsönös egymásra utaltságból fakadó barátságok teszik elviselhetővé. A kultikus Nulladik órában egy osztály egymástól elkülönböző tagjai kénytelenek megismerkedni és kiegyezni. A Holt költők társaságának merész és különc irodalomtanára – Robin Williams egyik legemlékezetesebb alakítása – arra törekszik, hogy felszabadítsa diákjai gondolkodását a konzervatív szellemiségű brit iskolában, de ez törvényszerűen fantasztikus események és tragédiák láncolatát indítja el. Francois Truffaut zseniális Négyszáz csapásában egy fiú a szeretőjével zsarolja az anyját, majd ellógja az iskolát, meglopja az apját, de a társadalom a rendetlen gyereket nem tudja sehogy kezelni, csakis a hivatalos szervek útján – egészen a nevelőintézet rácsaiig.

A Magyarázat mindenre és a Fekete pont képsorain – mindkettő a hazai állami filmfinanszírozás keretein kívül született, partizán alkotás –

a mozinézők ráismertek azokra a viszonyokra, amik között élünk.

Szimler Bálint filmjének nyitójeleneteiben rögtön a faragatlan magyarral találkozunk, akinek kiáll a kapa a szájából, majd egy iskolai tanévnyitó következik, ahol a gyerekeknek a napon kell kornyadozniuk, mert ez a dolgok rendje. Juci néni, a tanárnő, aki egyedüliként látja az oktatási rendszer visszásságait és embertelenségét, panaszkodik, kikel magából, alternatív módszerekkel próbálkozik, de végül tehetetlenül terül el a folyosón – s amikor elhasal, magunkra ismerünk. Hiszen ezt éljük át a kórházi várótermekben, a késő MÁV-járatra várva és a szavazófülkében.

De még fontosabb, hogy

ami egyik oldalról könnyen azonosulható tehetetlenség, a „nincs mit tenni” dafke filozófiája egy másik nézőpontból sajnálatos ötlettelenséget is jelent.

A Magyarázat mindenre egyik utolsó jelenetében – ennyi idő távlatából talán már szabad spoilerezni! – a főhős, Ábel az érettségi ismétlésére kényszerül, és miután a vizsgáját politikai felhajtás követte, ez a pótérettségi a sajtó jelenlétében zajlik. Az abszurd jelenetnek egy egész film ágyazott meg, de mégis túl hamar véget ér: Ábel a kamerák és mikrofonok gyűrűjében hirtelen sarkon fordul, és kilép a teremből. A következő snitt után már a Balatonon vagyunk, Ábel és a barátai belefutnak a bokáig érő vízbe, hangulatos zene szól és legördül a „vége” főcím. Már az első alkalommal is kihagyott ziccernek éreztem Reisz Gábor filmjének végét, de ahogy törtem a fejem, magam is elbizonytalanodtam, hogyan kellett volna értékesíteni a ziccert.

Pedig hasonló példákat találunk, csak éppen nem magyar filmekben. Az Egy asszony illata fináléjában – ugyancsak egy bajba került diákról szól – a vak katonatiszt (Al Pacino) harcias beszédben áll ki a fiatal mellett, felfedi, a diákot meg akarták vesztegetni, és dicséri hajlíthatatlanságát. Minden jó, ha a vége jó... de mi vajon elképzelhetünk-e ilyen igazságtételt?

Vajon végződhetett volna máshogy a Magyarázat mindenre?

Jakab, a libsinek bélyegzett történelemtanár (Rusznák András) és György (Znamenák István) közösen felszólalnak az újságírók előtt azért, hogy legalább szerencsétlen Ábelnek – az egyiknek fia, a másiknak diákja – ne ebben a megosztott, szétválasztott országban kelljen felnőniük. Vagy a teszetosza Ábel, nem várva se pofonra, se simogatásra, felmondja a kihúzott történelemtételt ötösre, hogy kokárda ide vagy oda, legalább az érdemeit ne kérdőjelezze meg senki.

Nem csodálkozunk, ha a fenti forgatókönyvváltozatok hamisnak tűnnek, de nem túl biztató az sem, hogy a filmbéli verzió tűnik az egyetlen alternatívának. Ábel maga mögött hagy mindent, elutasítja azokat a dilemmákat, amik ezt a társadalmat uralják, és odaheveredik a Fekete pont Juci nénije mellé:

hiszen úgysincs mit tenni.

Ez nem feltétlenül a filmek hibája. Lehet, hogy a teljes társadalomból hiányzik a képzelőerő, hogy befejezze ezt az egyszerű történetet: mit lehet tenni, ha egy diákot vagy tanárt igazságtalanság ér? Vajon elég-e halkan motyogva panaszkodni ahhoz, hogy változzon valami, vagy többre lenne szükség?

Rögtön egy klasszikus példa jut eszembe. A Légy jó mindhalálig egyik zárójelenetében – idézzük fel az 1960-as adaptációt – a kis nyámnyila, anyámasszonykatonája Nyilas Misi pont azzal az embertelenséggel találkozik, amivel Palkó.

„Én nem akarok debreceni diák lenni. Én nem akarok gyerek lenni, én nem akarok felnőtt lenni. Én meg akarok halni.”

Majd – elterül a földön.

Lehet, hogy innen ered, hogy a magyar iskolafilmek főhősei ilyen könnyen feladják? Móricz Zsigmond regényében, amit az 1920-as évek Magyarországának allegóriájának szánt, ott van a világháború és a trianoni területveszteség, a parasztság kisemmizettsége és politikai árvaság felett érzett fájdalom.

Nyilas Misi azt még nem is sejthette, hogy száz év múlva a Magyarázat mindenre és a Fekete pont főszereplői is melléheverednek majd.

Ez is érdekelhet!

A legjobb filmek az iskolakezdéshez

Kis- és nagyiskolásoknak, gyerekeiket reggel a suliba küldő szülőknek, tanároknak és mindenkinek, akire így vagy úgy hatással volt az iskola. Nem az élet iskolája, az igazi!

Tovább