Száz évvel ezelőtt a németek leplezett vágyát szimbolizálta a zsarnokságra, most pedig azt, hogy napjaink önkényurai nem rendet árulnak, hanem szégyenmentes élvezetet.

Manipulátorok és megszállottak, bűnözők, vámpírok, manók, sötét indulatok, cselszövők, összeesküvők és megbűvölt nők, felajzott tömegek – a német filmművészet a Weimari Köztársaság idején valami egészen különleges korszakot jelent. Rémalakjai azonban máig velünk maradtak, és egyesek még azt is kiolvasták belőle, hogy

ez a sötét moziuniverzum már magában rejtette a hitleri Harmadik Birodalmat.

A filmteoretikus, Siegfried Kracauer kicsivel a háború után, 1947-ben írta meg monográfiáját (Caligaritól Hitlerig) a korszakról, amit azóta a magyar olvasók is elővesznek időnként.

De nem csupán a húszas évek német filmművészete – maga a film is elragadta a pszichoanalitikusok figyelmét. Sigmund Freud azt tanította, hogy az álom funkciója az, hogy megóvja az alvást a külső behatásoktól – mintegy „lekösse” a figyelmünket, miközben pihenünk. A hétköznapokban az ember azért dolgozik, hogy betöltse vágyait, megmozgat minden akadályt és felfordít minden követ. Álmainkban azonban ezek az akadályok gyakran varázsütésre hárulnak el, ahogy félelmeink is furcsa, kifordított alakban törnek ránk.

És mi lenne hasonlatosabb az álomhoz a mozinál, ahol a szélesvászon éppolyan varázsütésre telik meg karakterekkel és tájakkal.

Nem véletlenül válhatott a mozi ilyen naggyá az elmúlt száz évben: azokat a vágyainkat, amelyek a hétköznapjainkban betöltetlenek maradnak, a moziban megélhetjük. Akár romantikus, akár szuperhősfilmekről van szó, vagy „komolyabb” társadalmi és közösségi célokról.

De térjünk vissza még a Weimari Köztársaságba, ahol az emberek tódultak a horrorfilmekre és vámpírtörténetekre – miközben a Német Császárság összeomlása után súlyos krízisekkel küzdött. Az ország elveszítette az I. világháborút, elbukott a Spartakus-felkelés, a változásokat pedig a német kispolgárok makacssága hátráltatta – már ha el lehet várni gyors változást széles tömegektől. Az emberek tudattalanul arra vágytak, hogy valaki erős kézzel irányítsa és kihúzza őket a csávából.

„Így tehát a gazdasági változások, társadalmi kényszerhelyzetek és politikai machinációk nyílt története mögött fut egy titkos történet, amely a német nép belső hajlamait érinti. Ezeknek a hajlamoknak felfedése a német filmművészet útján segíthet megérteni, hogyan emelkedett fel és került fölénybe Hitler”

– írja a könyvben Siegfried Kracauer.

A zsarnoki vezér iránt érzett, nem is leplezett erotikus vonzalom legerősebben az 1922-ben készült Nosferatu című horrorban bukkan fel, amelyből épp most készített remake-et Robert Eggers.

Mindkét film történetét ismerhetjük – az egyik már száz éve készült, a másik a főbb vonalakban szinte azonos az elődjével. Thomas Hutter, egy ingatlanvállalkozó feltörekvő asszisztense (aki valószínűleg impotens, legalábbis kerüli az együttlétet a feleségével) megbízást kap, hogy keresse fel Orlok grófját a Kárpátokban, és üssön nyélbe egy üzletet. Az újabb filmben a történet szexuális vonala sokkal hangsúlyosabb: a feleség, Ellen az, aki még Hutter érkezése előtt kifejezi vágyát Orlok grófja iránt. A nő vágyai úgy jelennek meg, mint a hisztérikus asszonyoké a 20. század elején. Nosferatu, a rémlény olyasféle vágyat szimbolizál, ami jóval több annál, hogy beleférjen a normális, polgári életbe. Ellen vágyakozása inkább az őrületre és a megszállottságra emlékeztet.

Robert Eggers filmjének végén van egy kis változás az 1922-es eredetihez képest. Ellen feláldozza magát, és szexuális viszonyba lép a vámpírral, és amikor rájuk virrad a nap, mindketten meghalnak. A jelentés igen egyértelmű. Csak úgy van visszaút a hétköznapi, kispolgári világhoz, ha azok az elemek, akik ebből kilógnak, megsemmisülnek – nem csak Nosferatu, hanem a rá vágyakozó nő is. De van még egy momentum, ami lényeges. Thomas épp abban a pillanatban érkezik meg a házba, hogy Ellen és Nosferatu egyesülnek.

A férj, ez az unalmasan normális életet élő, lehűtött hőfokon élő férfi szinte kérdőn, tanácstalanul mered a párra. Ellen és Nosferatu az egyetlen ebben a világban, akikben megvan a kéjes vágy és az élvezet. Mintha Thomas azon töprengene, mi az, amit lát.

Ha az 1922-es Nosferatu megjósolta a hitleri Németországot, fel lehet tenni a kérdést, mit akart üzenni Robert Eggers ezzel a hangsúlyos zárójelenettel.

A modern populista politikának nem elhanyagolható része az élvezet. Napjaink autoriter figurái – vagy azok, akiket annak csúfolnak – nem Lenin, Sztálin vagy Hitler nyomdokaiban járnak, és nem is szigort, rendet, katonás fegyelmet árulnak. Az argentin Javier Milei extravagáns gyűléseken láncfűrészt bőgetett azzal a jelszóval, hogy lecsapolja a mocsarat, kiírtja a régi politikai elitet. Donald Trump, az ingatlanmágnásból lett tévés celeb, aki az újságok bulvárrovatának állandó szereplője volt, azzal aratott sikert, hogy szabadszájúbb, nyíltabb, botrányosabb volt, mint az unalmas mainstream politikusok. Úgy is újraválasztották, hogy megvesztegetett egy pornósztárt, és azzal együtt hirdeti kirekesztő szólamait, hogy első felesége cseh, mostani pedig szlovén származású. A világban megszaporodtak a szemtelen, szégyentelen önkényurak, és széles tömegek csüngnek rajtuk.

Ők, akár csak a filmbéli Ellen, imádott populista vezérükkel megélhetik azt az örömöt, amit egy polgári, moderált társadalomban nem javallott.

Elon Musk figurája azt üzeni, hogy lehet a világ leggazdagabb emberének lenni hatalmas politikai befolyással, s közben úgy viselkedni, mint egy tinédzser, aki videojátékozik, ketaminozik, Twitterezik és rakétákat lődöz az űrbe. Ehhez képes a mérsékelt politikusok unalmas pingvinek öltönyben – ők azok, akik tanácstalanul merednek az élvhajhász Nosferatura.