A címben szereplő mondatot a Twitteren olvastam, és rögtön Jorge Luis Borges argentin író, költő és bibliomán nevezetes elbeszélése, a Bábeli könyvtár jutott eszembe. A mintegy tízoldalas elbeszélés úgy írja le a világot, mint végtelen könyvtárat, amely hatszög alakú termekből áll, minden teremben húsz polc található. Ebben a könyvtárban a latin ábécé 26 betűjének (plusz három karakter: szóköz, vessző és pont) minden lehetséges kombinációja megtalálható. Ismétlem: az összes betű minden lehetséges kombinációja. A könyvek természetesen nagyrészt betűk értelmetlen egymásutánjai. Például ilyenek:

ovvbpgxpcpn, arkzwh.

De akad, hogy fel-felbukkan egy-egy értelmes mondat a lapokon. Tételezzük fel, hogy Borges bábeli könyvtára a magyar ábécé sajátosságai szerint is megépült (s mivel a mi ábécénk több betűt tartalmaz, büszkén jelentjük, hogy a magyar bábeli könyvtár a végtelennél is nagyobb egy picivel). És ha ez így van, ezért minden bizonnyal ez is szerepel a kötetekben:

Óh mennyire szeretlek téged, / ki szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget.

Vagy ez:

Elhull a virág, eliramlik az élet

Vagy éppen ez:

Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba, és elárulja az örök élet titkát: először meg kell halni.

Vagy ez:

Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat.

Ezekért az el-elszórt egymondatokért sok könyvet meg kell nézni, és ez kicsit nyomasztja is az embert. Másrészt eldobod az agyad, amikor ráébredsz, hogy még ennek a cikknek is, amit épp olvasol, ott kell lennie ebben a Könyvtárban a végtelen számú könyv valamelyikében (és persze nem is csak egy könyvben).

Borges mond még néhány dolgot erről a hatalmas szövegegyüttesről, amelyet ő univerzumnak nevez. Azt, hogy a Könyvtár öröktől fogva létezik, és itt lesz akkor is, magányosan, amikor mi már nem. Azt, hogy abszolút igazságot nem tartalmaznak a könyvek, de abszolút ostobaságot sem. És legfőképpen azt mondja: a Könyvtár nem arra szolgál, hogy az ember saját Igazolását keresse benne.

Borges 1941-ben írta a rövid elbeszélést, 2015-ben a brooklyni író és programozó, Jonathan Basile el is készített egy hasonló weboldalt. Amikor először felbukkant benne a digitális bábeli könyvtár ötlete, rögtön tudta, hogy a „kötetek” létrehozásához és tárolásához végtelen mennyiségű tárhelyre lenne szüksége, így a valódi könyvtárat egy algoritmus hozza létre. A weboldalon bármilyen szövegre érkezik találat 3200 leütés terjedelemig. Jó szórakozást hozzá – itt.

Oké, oké, de mi van, ha mindez csak a jó öreg vak könyvtáros, Borges fétise látomása, aki még a mennyországot is úgy képzelte el, mint valamiféle könyvtárat. (Akkor is, hogy ő maga ötvenegynéhány éves korára szinte megvakult, a barátait kellett megkérnie, hogy felolvassanak neki.) Mi van, ha ezeknek a könyveknek – amiknek nagy része ráadásul random karakterek értelmetlen egymásutánja – az égvilágon semmi haszna?

Hagyjuk picit abba az intellektuális maszturbációt, és fordítsuk fényes elménket gyakorlatiasabb dolgok felé. Borges allegóriája nem jelent többet annál, amit: a világ nagy része az egyén számára értelmetlen, de vannak apró szegletei, amik annál több jelentéssel bírnak. A chilei író, Roberto Bolaño írta a Vad nyomozók című regényben: „Van irodalom arra az esetre, ha unatkoznál. Bőven. Van irodalom arra az esetre, ha nyugodt vagy. Ez a legjobb irodalom, szerintem. Aztán van irodalom arra az esetre is, ha szomorú vagy. És van irodalom arra az esetre, ha vidám. Van irodalom arra az esetre, ha elfog a tudásszomj. És van arra az esetre, ha el vagy keseredve.”

(Megint eszembe jutott egy mozzanat, ami sokszor eszembe jut. A nagy francia filozófust, Jacques Derridát kérdezte egy riporter a könyvtárszobájában, ahol ablaktól ajtóig, padlótól plafonig értek a könyvek: „És mindegyiket elolvasta?” „Nem” – felelte Derrida. – „Csak ezt a négyet. De ezt a négyet gondosan.”)

Azt hiszem, hogy a suliban – a tanárok, az írók és a költők legjobb szándéka ellenére is – épp az ellenkezőjét sulykolták a diákokba. Például azt, hogy vannak könyvek, amiktől végtelenül szomorú leszel, és

ha akarod, ha nem, akkor is el kell olvasnod őket.

Ilyen például a Szigeti veszedelem (műveltebb klikkelőink kedvéért: Obsidionis Szigetiana), ami nem azért szomorít el, mert alapvetően tragikus történet, hanem azért, mert el kell olvasni, amikor 16 éves vagy. Ilyenek Balassi Bálint ékes nyelvezettel írott versei, amelyek szerint nincs szebb dolog az szivarvégeknél. Azt hiszem, egy író egyszerre vágyik rá és retteg attól, hogy kötelező olvasmány legyen. Szerencsére a legtöbben nem érik ezt meg, a kölyköknek általában halott szerzőket kell olvasniuk.

Az irodalomtanítás kudarcának talán legfőbb oka, hogy az iskolákban a tantárgyi órákon (rohadalom, sirodalom, esetleg ircsi) nem Olvasókat, hanem irodalomkritikusokat képeznek. Irodalomtörténetet tanítanak a kezdetektől napjainkig (mínusz ötven-száz év), tehát kronologikusan, ennek eredményeképpen tizenöt évesen kell olvasni az Iliászt. Talán lehetne máshogy, de olyan ez most már, mint a mosogatás, a közlekedési dugók meg az izzadás: mindenki utálja, de nem tudjuk elképzelni, hogy egyhamar megoldódnak.

Buddy Endre blogján viszont jobban megfeszítjük képzelőerőnket, jobban, mint Lázár Ervin Fékezhetetlen Agyvelejű Nyula, és elképzeljük, hogy lehet máshogy is olvasni. Szó lesz szépirodalomról, csúnya irodalomról, versről és prózáról, de ismeretterjesztő könyvekről, filozófiáról, akár politikáról is. Mindenről, ami hat és használ.

Ha végigolvastad a szótárat, minden könyv csak remix, de hol van ezzel probléma? Keresünk neked tetsző DJ-t. És most nem csak Dsida Jenőre gondoltam, bár olvashatod őt is, ha ő tetszik. Hanem úgy minden valaha élt és élő íróra.