Hozzád száll panaszunk, néhai való királyunk, Jézus Krisztus, akiről azt mondják, itt e keresztény Európában mindennek alapítója vagy.

Most, amikor Budapesten tartják meg az Eucharisztikus Kongresszust, és püspökök, papok, hívek tolongnak rád emlékezve (nem utolsósorban turisztikát, GDP-t pörgetve, országimázst foltozva, nagy siker ez a kormányzatnak, Uram), én, a fanyar igric, arra gondolok,

hogy vajon aranyserlegekbe töltött véred kielégíti-e a szomjas ajkakat.

Mert szomjasak vagyunk mi, magyarok. Az egyik résznek táltosok csapolta kancavér kell, a másiknak a jognak asztalára terített belga kézműves sörök, spongyát rá, hogy a többség nem is tudja, mi az az eucharisztia (no, hát így nehéz rákérdezni arra is, hány adóforintba kerül). De a kancavér és a belga sör után is szomjasan maradunk. A nemzet egyik fele az athéni fórumra igyekszik szavazni arról, hogy kire lehessen szavazni, a másik hátrafelé nyilaz, vissza az Etelközbe vagy még messzebb, a Szu.-ba, Ázsiába vagy a Szíriuszra.

Ezért hívlak most téged, Krisztusom!

(Pedig tudom, mert észrevettem, hogy fokozottan keresztény ország vagyunk, de a krisztusi jelző sosem szerepel a kormányzati kommunikációban, de vajon észrevette ezt más is? Iványi Gábor igen, a bőrén.)

Hogy is volt azon az estén, a kovásztalan kenyerek első napján? Én így olvastam a Máté evangéliumában: két nappal Husvét előtt, már tudva, hogy az Embernek Fia elárultatik, megfeszíttetik, utasítottad a tanítványokat, hogy szerezzék be az áldozati állatot. Mikor pedig beesteledék, letelepedtél a tizenkettővel.

Megtörted a kenyeret, és adtad a tanítványoknak – jobbra és balra is, az anarchista Péternek is, a klasszikus műveltségű Lukácsnak is, az egykori bürokrata Máténak is. Azt mondtad: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem.”

Aztán vetted a bort is, és azt is körbeadtad: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik.” Adtad, mert te vagy a szőlőtő, mi a szőlővesszők.
Ez a communio. (Bocsáss meg, Mesterem, hogy latin szavakkal dobálózom, de földi helytartóid cserélték az istentisztelet nyelvét, hátha úgy nem lesz feltűnő, hogy szavaidat a papok értik legkevésbé.)

Azt is tudom, hogy tanítványaid keményfejűek voltak, nem értettek téged, és azon vitatkoztak, hogy melyikük üljön a te jobbod felől. Azt is tudom, hogy egyik elárult már harminc ezüstért, a másik pedig, mikor elfognak, megtagad majd.

De te azt mondtad nekik: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

Talán visszakérdeztek: hogy szeretnéd, Mesterem? Legyenek milliárdok, aranyszegélyes palástok, legyen hierarchia, egyházpolitika, cölibátus? Hiszen kinőttük a mezőt és a hegyeket, ahol csak kalászt lehet tépni és szaporítani kell a kenyeret, mert nincs elég! Talán megkérdezték: ugye, jó lesz, ha lemondunk a csodatételekről, és inkább politikusoktól kérünk magunknak pénzt, paripát, fegyvert?

Körbeadtad saját testedet, a szent kenyeret és a bort. Mit tudtad te, Krisztusom, mit indítasz el?

Egyszerű ácsmester fia vagy, nem elég okos ahhoz, hogy vagyont gyűjtsél, de elég bolond, hogy szétosszad, amid van. Nem elég eszes, hogy jóhírnevet szerezz, de elég együgyű, hogy mészárszéken végezd. Majd mi megtanítunk, hogyan kell hintázni farizeusok és vámszedők, esszénusok, zelóták, prostituáltak között! Ha elég ügyes vagy, Krisztusom, mindegyiktől csurranhat neked valami.

Szűz édesanyádnak ajánlottuk országunkat, de

mit tudod te, hogyan kell élni itten, Hunnia szent humuszán, Kompország ős, buja földjén, vad, prüszkölő paripákon feszítő, szittya honatyák között?

Itt, ahol a lovas magyar megőrzi feje keménységét, de nem azért, hogy új ideákat fogadjon be, hanem épp ellenkezőleg, hogy kemény koponyáját előretartsa – döfésre. Brüsszel felé, civilek felé, képzelt és valós ellenségek felé, abortuszra váró Mária Magdolnák felé, hajléktalan kitaszítottak felé, akikkel, te Uram, voltál bolond összemocskolni magad.

Egyetlen parancsolatot adtál: „amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Naiv Krisztusom! Zsoltárt énekelve mentél a tizenkettővel tizeneggyel az Olajfák hegyére, és nem kísértek nemzeti dalnokok, nemzeti csótányok és nemzeti álszűzek, nem volt Mária-cosplay, sem milliárdos hacacáré. Egyszerű halászoktól kérdezted, hogy „szeretsz-e engem?”, az idődet pazaroltad, Uram, a kisemberekre, pedig a nagy emberek is keblükre ölelnek ám, hát nem jobb az? Most épp államférfiak, köztársasági elnökök és dolmányos alispánok várják, hogy kiharaphassanak testedből egy darabot. Ez az új magyar consecratio, a marcangoló szájban az ostya Krisztus-hússá lényegül.

Uram, még nem tudtad, hogy a hatvanpusztai uradalom erősebb Rómánál, erősebb Jeruzsálemnél, erősebb Washingtonnál, Londonnál, Brüsszelnél. Te azt hirdetted, hogy a szeretet erősebb, mint a gyűlölet, de nem tudtad, amit mi politikai tanácsadóktól megtanultunk, hogy a gyűlölet ellenben jobban mozgósít a szavazóurnákhoz. Nem tudtad, hogy ezer éve harcolunk Európával, és azt szeretnénk, ha te lennél a Hadúr szent seregünk felett, Krisztusom.

„Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok.” De te csak imádkozol, és várod, hogy jöjjenek érted Heródes katonái. Mészárszékre vitt bárány vagy, és nem nyitod meg a szádat. Mi mások vagyunk, Krisztusom. Magyarok vagyunk, zömök, erős, félázsiai harcosok. Engedd meg, hogy úgy csináljuk ezt, ahogy mi jónak látjuk. Hadd jöjjenek az ordító táltosok misét celebrálni! Nem a te véred kell nekünk. Hadd igyunk kancavért inkább a te emlékezetedre!

illusztrációk:  Walter Arts Museum