Nem sci-fi paródiának, hanem vicces sci-finek tartja új könyvét Kőhalmi Zoltán, aki Az utolsó 450 évben a Földünk pusztulásáig tartó időszakot meséli el – különös szerephez juttatva egy mézesmaci-palackot. Aminek a lebomlási ideje 450 év, tehát itt lesz akkor is, amikor mi már régen nem. És amikor az általunk megismert világ már a feje tetejére állt.
A szatirikus eszközökkel ábrázolt jövőben minden ismerős. Alig pár évtized múlva a cipőink és a szemüvegünk is elektromos töltésre szorulnak, az autózás örömét pedig a félautomata robotpilóta rabolja el tőlünk, szürke objektumokká egyszerűsítve a tájat. Miközben a városokat ellepi a szemét, és legszűkebb környezetünk is élhetetlenné válik, az emberiségnek esze ágában sincsen, hogy a Rousseau-i jelmondat mentén kiutat találjon a fogyasztói társadalomból, és visszatérjen a természetbe.
Helyette demagóg vezetőket választunk, mohó milliárdosokat gazdagítunk, és kiskapukat keresünk az öncélú és önkényes környezetvédelmi törvények mellett. Minden, ami zöldnek tűnik, valójában „green-washing”, álzöld tevékenység.
De ami még súlyosabb: az ember észrevétlenül is feladja saját helyét a teremtésben, és ahogy fölébe emelkedik, torz istenként pöffeszkedik a természeti rend felett, vallásai, mítoszai és hagyományai nevetséges ostobaságokká értéktelenednek. Nincs ebben az életben már semmi, aminek értelme lenne, de hőseinket ez cseppet sem zavarja. Ami azt illeti, fel sem tűnik nekik. Élnek tovább, úgy ahogy.
Ez Kőhalmi Zoltán második könyve, az előző, A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit a skandinávkrimi-paródia volt, ez a sci-fi műfajjal játszik. Rémisztő jövőkép lenne, ha nem lenne a szatíra túlzásaival elmesélve.
Az eredmény kicsit olyan, mint egy nagyon hosszú Mézga Aladár-epizód, itt is utazunk az űrben, járunk a Holdon, lépünk előre és hátra az időben, egészen a majákig vissza, de bármilyen messze menjünk is, az Ökörcsíny utcai kis magyar valóság, meg úgy általában az emberi kisszerűség sosincs messze.
Talán azért, mert Kőhalmi úgy véli, az ember, bármikor is éljen térben és időben, ugyanazokkal a gyarlóságokkal küzd. De hasonlíthatnám a sztorit a régi Kozmosz-könyvekhez vagy a Galaktika magazinok novelláihoz is.
Már Bödőcs Tibor idei szatírájánál is csalódottan állapítottam meg, hogy ami megy a standuposoknak a színpadon, az nem kel életre a papíron.
Nem tudom, miből fakad a kényszerképzet, hogy könyvet írni – pláne szépirodalom-féleséget – a legfelső fok a humorista-szakma multifunkciós szamárlétráján.
Az eladási számok persze erre is választ adnak, Kőhalmi és Bödőcs könyvei eddig is rendre a bestsellerlisták élén nyüzsögtek. Arra viszont nincs válaszom, hogy miért nem szigorúbbak és alaposabbak a szerkesztők a komikus-írókkal, ha már ennyire profitábilis velük dolgozni.
Az utolsó 450 évről nem tudom azt mondani, hogy egészében rossz könyv, mert nagyon élvezetes részek is voltak benne. Azt már igen, hogy szörnyen egyenlőtlen színvonalú. A történetet felvezető prológ, amely a mézesmaci genezistörténetét meséli el, kifejezetten ihletett sodrású, s ekkor még csupa jót jósoltam a regénynek. Aztán öt nagyobb rész következik, amely a 21. századtól a 25-ikig beszéli el a Földgolyón zajló nyomorúságokat. Vannak fejezetek, amik sikerültek, és vannak, amik nem. Helyenként kifejezetten szellemes fordulatokkal és ragyogó ötletekkel operál az író, jobb pillanataiban érvényes tanulságokkal is szolgál anélkül, hogy sulykolna vagy oktatna. De nem elenyésző azoknak az oldalaknak a száma sem, amikor a humor nyögvenyelős, erőltetett, és híján van annak a könnyedségnek, ami Vonnegut vagy Douglas Adams hasonló stílusú könyveit elegánssá teszik.
Pedig a mézesmaci éppannyira zseniális figura, mint Andersen ólomkatonája. Én nagyon szerettem ezt a furcsa polietilén-tereftalát hőst, aki kerek fejével, bordázott palástú, citromsárga zárókupakjával az összes emberszereplőnél emberibb tudott lenni. Még akkor is, ha semmi mást nem csinált, mint elfogadta a sorsát (mit is tehetett volna), és a nemtudás végtelen tudásával, zenbuddhistákat megszégyenítő kitartással sodródott az élet örök körforgásában. Mondják, hogy ilyeneké az Isten országa. És – halványka spoiler – valami ilyesmit olvasunk a könyv végén.
Nekünk azonban tennivalónk van, ha nem akarjuk, hogy Kőhalmi Zoltán sci-fijéből valóság legyen.
Mint kiderül, az organikus bioszappan meg a Finnországból rendelt szövetszatyor nem jó és nem elég, az meg nem vigasz, hogy a macimézespalack, amit a héten vásároltál, túlél téged. De a szerző egy interjúban azt mondta, hogy a könyv írása óta
„tudatosabban és észszerűbben élek, noha pontosan nem látom, hogy az én cseppem mennyit jelent a tengerben, és abban sem vagyok biztos, hogy nem a tengernek kellene másmilyen alakúnak lennie.”
A könyv egyik jelenetének hőse egy oszlophoz kapaszkodva igyekszik átvészelni egy nejlonzacskó-tornádót, miközben a kezében egy okoskütyü villog, jelezve, hogy túl nagy az illető ökolábnyoma. Ha vásárol néhány zöldterméket, nem értesíti a környezetvédelmi rendőrséget. „Orrát a kütyünek nyomva, fején érezve a zacskók csapkodását, megrendelt egy komplett kozmetikai termékcsaládot, de ez is csak ideig-óráig segített. Amikor a bankszámlája lefogyott, a megtakarításaihoz nyúlt. (...) Finanszírozott erdőültetést és egy óriáspanda-család éves ellátását. Megtépázva lógott az oszlophoz kötve, amikor a vihar csillapodni kezdett. Az utolsó pénzét egy palackorrú delfin angol nyelvtanulására költötte.”
A humorista regényéből az is kiderül, hogy nem csupán a nejlonzacskó-tornádók, a mindent beborító szmog és a mérhetetlen szemétmennyiség lesz elviselhetetlen a jövőben, ha ez így megy tovább. Az uralkodó idiotizmus éppoly nyomasztó. A hülyeség lesz kibírhatatlan.
