Amikor hajnalban felkerekedtünk a takaros kis párizsi hotelből (a legolcsóbb, amit a városban találni lehetett), és elindultunk hazafelé, akkor még nem éreztem, csak másfél nappal később, Budapesten, hogy a vasfüggöny mögé repültem vissza, holott a vasfüggönyt már harminckét éve lebontották.
Nem szeretném sajnáltatni magunkat, hiszen könnyű rám cáfolni: már az, hogy ide-oda utazhatok, ezen a képzeletbeli függönyön innen és túl, bizonyítja, hogy a függöny nem létezik.

De ahogy néztem a fejeket a pesti 5-ös buszon, azért csak lefelé konyultak. Nem lehet ezt megmagyarázni. Ha végigkérdezem a busz utazóközönséget, talán kevesen vallották volna be, hogy szomorkásak, egy kicsit feljebb bökték volna az állukat, ha szembesítem őket, hogy a fejük a föld felé kókad. Nem mintha Párizsban felfelé nézne mindenki. Nem. Inkább egyenesen előre, vagy még inkább oldalra, amikor a másikkal beszélgetnek, mondjuk egy parkban sok tucat park közül, ahová délután, sőt már délben kiültek. Az isten tudja, mit csinálnak ezek az emberek, akikkel tele vannak a párizsi parkok. De tele vannak.

Este emberfürtök csüngnek az apró járdaszigeteken, a cafék teraszain,

a szokás szerint az utca felé fordított gyékényszékek mindegyikén ül valaki. Olyan sok fiatal van, nem is tudom elképzelni, honnan kerültek elő. Ülnek az Opera lépcsőjén és isznak, dohányoznak, miközben odabent a Manont játszák. Ülnek a Szajna partján, spanglit tekernek (romló Nyugat!). Ülnek a templom előtt, napközben persze húgyszag jelzi, hogy este és éjjel

tetőzött „az ifjúsági probléma”.

És láttam egy fiút is, aki Sartre-t olvasott egy partmenti rögtönzött buliban.

A Szajna-parti antikváriusoknál ugyanis könnyen beszerezhető a világirodalom meg a filozófiai művek dereka, csak hát franciául, én úgy meg nem tudok. Elmentünk viszont a Shakespeare and Company legendás könyvesboltba – hatalmas sor állt, hogy bejusson, végigálltuk –, amelyet egy George Whitman nevű úriember alapított 1951-ben. A második emeleti priccseken ott aludt már Allen Ginsberg és William S. Burroughs, de járt itt James Baldwin, Julio Cortázar, Max Ernst és Bertolt Brecht is. Én többek között egy Alejandro Zambra-könyvet vettem, a címe Chilean Poet, a szerzőtől még nem jelent meg semmi magyarul. Már olvasom.

Huszonnyolc éves vagyok, most voltam először Párizsban. (Most volt pénzem.) Megnéztük, amit meg kell. Az Eiffel tornyot éppen újították, el volt kerítve a gyep, a Panthéonban láttuk Voltaire és Rousseau sírját. A Notre Dame-on már nem látszanak égésnyomok, újjáépítik. (Nem lett igazuk azoknak, akik a nyugati kultúra végzetes hanyatlását vizionálták a lángokban.) A Diadalív viszont a legbénább hely, ahol valaha voltam. Egy római monumentum egy pakisztáni mértékben kaotikus körforgalom közepén. A Champs-Élysées-t pedig tényleg ideje zöldebben újragondolni, mert amilyen most, onnan menekülni kell.  A Louvre-ban láttuk a Mona Lisát (távolról), szörnyülködtünk a tömegen, akik kígyózó sorban állnak, hogy aztán szelfizzenek a rejtélyes mosollyal, amire amúgy akkor már egy röpke pillantást ha vetnek.

A Musée d’Orsayban viszont öt teljes percig állhattam Van Gogh Csillagos éj című festménye előtt, közvetlenül előtte.

Meg az egyik önarckép előtt is. Ragyognak ezek a képek! Aznap már végigjártuk a két múzeumot, láttuk több ezer festményt, mégis letepert minket Van Gogh zsenije. (Reménykedtem, hogy elájulok, összeesem, mint a katarzisban úszó Stendhal a Vénusz születése előtt, de legalábbis elkezdek nyelveken szólni. Nos, ez nem történt meg. Pedig micsoda dolog lett volna! Hátha rólam is elneveznek egy szindrómát.)

Megnéztük a Père-Lachaise temetőt, Marcel Proust, Oscar Wilde, Georges Bizet, Chopin, na meg persze Jim Morrison sírját. Az utóbbit kordonok védik, túl sok lenne neki a rajongó. Mellette a híres „rágógumi fa” áll: valaki, ki tudja, ki, egyszer felragasztotta a rágóját a törzsre, azóta pedig sokan követték a példáját. Furcsa módja az emlékezésnek, de hát az emberek furcsák.

Franciaországban április 10-én tartják az elnökválasztás első fordulóját, de ezt nem tudnám, ha nem olvastam volna korábban a hazai sajtóban. Mégis, egy kezemen meg tudnám számolni, hány plakátot láttam az egy hét alatt. Az a néhány is a szélsőjobbos kandidátust reklámozta, akinek most körmére égett a Putyin-barátság. Amikor Ferihegyen leszálltunk, aztán át a transzferjáratra, fejhallgatót tettünk fel, és leszegett tekintettel vártunk, hogy beérjünk az Astoriára. Nem álltunk még készen arra a szellemi mérgezésre, amit az útmenti sokszáz (!) gyűlöletplakát okoz. Amikor néha mégis feltekintettem, véletlenül, akkor kapásból féltucatnyit láttam belőlük. „Veszélyes!” – ezt üzenték. Nem hiányoztak. Mi veszélyes? Az isten tudja.

Aznap, vasárnap este még sétálgattam a Bartók Bélán, Budapesten legpárizsiasabb útján.

Magyar vagyok. Nekem nem Párizsban jó lenni, a Bartók Béla úton viszont jó úgy sétálni, mintha Párizsban volnék.

No meg, míg ott voltunk, itt is, ott is kitavaszodott.