Leszedték a hitlermacskás gifedet a Facebookról? Tiszta 1984!  Olyan elnököt választottak az Egyesült Államokban, aki nem tetszik neked? Ez már 1984!

Fekete fickó játszaná James Bondot? Dirr-durr, hát mi ez, ha nem az 1984?! Lehallgat a kormány? Egészen biztosan 1984! Tessék körülnézni. Megszaporodtak, akik az ezerkilencszáznyolcvannégyezést egész pályán, bajnoki szinten játsszák. 2017-ben a Momentum egy posztban Orwell regényét ajánlotta követőtáborának, de kicsivel a poszt után a könyv eltűnt a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról. Ironikus, hogy mennyire 1984, ugye? – kiáltotta a nép, maga is megrendülve az duplafenékre ültetett, meta szintű ezerkilencszáznyolcvannégyezéstől. (Kiderült aztán, hogy a regény nem is lehetett volna fenn a MEK-en, hiszen még jogvédelem alatt állt.)

Amikor Trumpot kitiltották a Twitterről, a leköszönőben lévő elnök fia ugyanazon a platformon ezerkilencszáznyolcvannégyezett egy jóízűt, és azt írta: Amerikában a szólásszabadságnak vége. Aztán az ország elnököt cserélt, és Biden stábja ráírta egy kék baseballsapira, hogy „újra fikcióvá tesszük Orwellt” („make Orwell fiction again”), utalva arra, hogy szerintük a Trump-adminisztráció maga volt a Nagy Testvér. Ezt a sapit találta meg tavaly decemberben a szélsőjobboldali Bayer Zsolt, aki szándékosan félrefordította a feliratot, így: „csináljuk újra Orwell fikcióját”. Klasszikus hárompontos ezerkilencszáznyolcvannégyezés, szép játszma!

És az mennyire ezerkilencszáznyolcvannégy, hogy egy pár napos hír szerint feminista átdolgozás készül az 1984-ből? Az a regény, amely a történelem ideológiai alapú újraírása ellen beszél, maga is ideológiai alapú átdolgozáson megy keresztül.

Megjelenése után hetven évvel Orwell disztópiája a verbális gyorstüzelés eszköze lett bármi ellen, ami nem tetszik.

Bátran lehet alkalmazni, ha az embernek nincs kedve vagy gógyija mélyebben elemezni egy helyzetet. A regény kifejezései utat nyertek a közéleti diskurzus alapszókincsébe. A „Nagy Testvér”-t, a „gondolatrendőrség”-et és a „duplagondol”-t minduntalan használjuk a totális rezsimekkel kapcsolatban. De ha nem szolgálnak ki a boltban maszk nélkül, az is orwelli. Ha korlátozzák a gyűlöletbeszédet a közösségi médiában, az kész 1984! Ha az NSA vagy a Pegasus lehallgat – még szép, hogy 1984! Ki lehet írni a Twitterre, hogy „Orwell csak egyet nem talált el: az évszámot”, és senkinek sem tűnik fel, hogy valószínűleg az ezerkilencszáznyolcvannégyezés nem annyira helytálló, ha ilyen bátran, a fotelből lehet 1984-et kiáltani.

Orwell a II. világháborút követően, kíméletlen betegség és nélkülözés közepette írta az 1984-et. Nagy-Britannia gazdasága ekkor, a győztes háború után is romokban, élelmiszert csak jegyre lehet vásárolni, az is elviselhetetlenül ízetlen, ruhához, alapvető eszközökhöz még nehezebben jutnak az emberek. Az írót légmellel kezelik, behorpad a mellkasa, felpuffad a hasa. Amikor 1947-ben kórházba kerül, elkobozzák az írógépét, golyóstollal ír tovább, majd azt is elveszik a szigorú ápolók. Abban a fejezetben, amelyben Winstont kínozzák, Orwell saját fizikai szenvedéseit örökíti meg. A regény, amelynek eredeti címe Az utolsó ember Európában volt,

egy életen át tartó politikai gondolkodás eredményeképp születik meg.

Ha a szerzőnek kicsit több ereje van, bizonyára dolgozik még rajta, de a történet így is annyira betalál, hogy pár éven belül százezres, milliós példányszámban viszik a könyvet az öreg kontinensen és az Újvilágban is.

Hogy a valóságban a csizmát-az-arcba politika valóban korlátlanul végigvihető-e, az kétségesnek tűnik

– írja Orwellnek küldött levelében 1949-ben, a megjelenés évében Aldous Huxley, aki rögtön érezte az új mű rokonságát sajátjával, a Szép új világgal, „jó és mélységesen fontos” könyvnek nevezte az 1984-et. Állítólag a szovjet Belső Párt tagjai is olvasták, és lenyűgözte őket, hogy a brit író milyen részletesen feltérképezte azt a rendszert, amelyben ők élnek.

A józanabb hangok arra figyelmeztetnek, hogy Orwell disztópiája nem valósult meg, és úgy tűnik, egészében szerencsére sosem fog megvalósulni. Akkor sem, ha a gyűlöletkampányok mechanikája túlságosan emlékeztet a fiktív Goldsteinre zúduló „két perc gyűlölet”-re, vagy a cancel culture és a polkorrekt nyelvhasználat egyeseknek a „duplagondol”-logikát juttatja az eszébe.

De nem Orwellé volt az egyetlen találó disztópia a 20. században.

A 21. század agyzsibbasztó technikai találmányai, amelyek folyamatos szórakozást és dopaminzáport biztosítanak a felhasználóknak, inkább passzol a Szép új világhoz. A cyberhadviselés és a virtuális térbe helyezett háború a Szárnyas fejvadászba illik. Az a szellemi sivárság és önkéntes analfabetizmus, amely a kommentfalakat uralja, a 451 Fahrenheitet teszi valósággá. De a Squid Game is találóbb allegória jelen korunkban, amikor a Facebook-cenzúránál egy fokkal nagyobb probléma, hogy minden emberi erényt és humánumot felülírhat a mindannyiunk feje fölött függő, istenné lényegült malacpersely.

Ha pesszimista vagyok, azt mondom: végül az összes disztópia együtt valósult meg. Ha realista, akkor azt, hogy egyik sem valósult meg, szerencsére.

Az 1984 gondolatrendőrségének legfontosabb célja az volt, hogy lebutítsa a nyelvet: nem kell másik szó a rosszra, ha azt a nemjó tökéletesen kifejezi. Nem szükséges annyira sem cizellálni a beszédet, hogy azt mondd, kiváló, ha arra a duplajó is megteszi. Az 1984 erőszakállamában lehetetlen forradalmat csinálni, mert nincsen rá szó. Lehetetlen változást elérni, mert a gondolata is kikopott. Az író mindenekelőtt a nyelvhasználatra érzékeny, amely a propaganda első számú eszköze. De ez azt is jelenti, hogy

a nyelvi pontosság közelebb visz az igazsághoz, a gondatlanul felskiccelt elméletek viszont akarva-akaratlanul is manipulálnak.

Az ezerkilencszáznyolcvannégyezés éppoly keveset segít, mint az állandó kommunistázás meg fasisztázás, ha valóban elemezni és megoldani akarunk egy problémát.

Szóval ha valaki nagypályán ezerkilencnyolcvannégyezik, érdemes megkérni, hogy pontosítson: mennyiben tartja orwellinek a helyzetet? Ha nem tudja megmagyarázni, tessék az orrára koppintani.