Biztos sokan hallották már azt a harmincéves fiatalembert, aki a munkásosztály küzdelmeiről énekel. A „Rich Men North of Richmond” című dalt egy hónap alatt majdnem 60 millióan hallgatták meg a YouTube-on. Előadója mindeddig ismeretlen volt: a vörös szakállas, rózsaszínű fiú egy Virginia állambeli kisvárosból, Farmville-ből származik, és nagyapjától kölcsönözte a művésznevét, aki a száz évvel ezelőtti nagy gazdasági világválság idején élt. Anthony korábban papírgyárban dolgozott, később depressziója miatt segélyen élt, és alkoholizmussal küzdött. Nem nehéz elhelyezni a countryénekest a zenei palettán. Példaképei közé tartozik Hank Williams, és véletlenül sem Ed Sheeran – azt pedig, hogy mit gondol a világról, rögtön kitalálhatjuk egyik első, „Doggonit” című dalából, amiben a rovarevésen és az önvezető autókon élcelődött.

Oliver Anthony igazi redneck, aki egyszerűbb életre vágyik, mint amit a modernitás kínál az embernek, és hiába szemléli retrográd, maradi makacssággal a világot, azért bőven lehet vele szimpatizálni.

Az énekest anélkül találta meg a hírnév, hogy igazán sokat tett volna érte. A „Rich Men North Of Richmond” videóklipjében egy szál gitárral, a fuvarkocsija előterében énekel, és valószínűleg ez az egyszerűség adja a hitelét. Amikor virális lett a dal, kijelentette, hogy nem érdeklik a millió dolláros lemezszerződések, nem akar sztárelőadó lenni testőrökkel és magánrepülőgépes turnékkal. Nem turnézta körbe a sajtót, igaz, Joe Rogan hírhedt podcastjában tiszteletét tette.

De miről szól a dal?

A „Rich Men North Of Richmond” dalszövegének újdonsága nincsen, aktualitása van. A bérből élő tömegekhez szól, akik „röhejes fizetségért” túlóráznak, és úgy érzik, elpazarolják az életüket a munkára, miközben semmit nem kapnak cserébe. A „Richmondtól északra”, tehát Washingtonban élő elit a totális hatalomra törekszik, a munkásokra kivetett adók magasak, a végén pedig semmi nem marad nekik. A szövegből kiágaskodik egy ferde utalás Jeffrey Epstein szigetére, ahol a milliárdos, akinek barátai között számos máig aktív, vezető politikust és üzletembert találunk, emberkereskedelmet és illegális szexpartikat tartott addig, míg rajta nem ütöttek: „Bárcsak a politikusok a bányászokra is figyelnének, nem csak a kiskorúakra valami távoli szigeten...” – énekli Oliver Anthony, amivel önkéntelenül is a QAnon-elméletre rímel. Kicsit úgy, ahogy a Sound Of Freedom című film, amely ugyancsak előjelek nélkül lett sikeres film az idei évben.

A jobboldal vette szárnyai alá

Az énekes protest-dalát azonnal felkapták a republikánus politikusok és holdudvaruk. Dicsérte Ben Shapiro youtuber és egy rakás internetes megmondó, rövidesen pedig a republikánus párt előválasztási kampányában is felcsendült.

Meglepetésre Oliver Anthony reagált a dologra: a Youtube-on megjelenő, tízperces videójában azt mondta, zavarja, hogy politikába csomagolják a dalát, amely a gazdagok és a szegények ellentétéről szól, és semmiképpen nem a demokraták és a republikánusok küzdelméről.

„Furcsa ezt a dalt az elnöki előválasztáson látni, hiszen a dalt ezekről az emberekről írtam”

– tette hozzá. Szerinte a dalban nem Joe Bident kritizálja, sokkal mélyebb baja van a rendszerrel, ami szegénységben tart milliókat, miközben aránytalanul jobban szolgálja a leggazdagabbakat.

A baloldal nem rezonált

Még tanulságosabb, hogy miként reagált a „mérsékelt” sajtó a „Rich Men North of Richmond” sikerére. Az Independent „szörnyűnek” és „republikánus himnusznak” nevezte, az Inquirer problémásnak, a Guardian és a New York Times populistának címkézte a dalt. A jelenség a hazai sajtóban is megismétlődött: Oliver Anthony kapott hideget és meleget, miközben a népszerűsége eltagadhatatlan. Elég csak megnézni a videómegosztón szereplő kommenteket, amelyekben európai, ázsiai, észak- és dél-amerikai felhasználók írnak arról, mennyire osztják a dalban hallottakat. Az előadót pedig nem lehet azzal vádolni, hogy számításból beállna bármely politikai oldal mögé: „Emlékszem, hogy gyerekkoromban a konzervatív oldal pártolta a háborút, én pedig nem értettem. Aztán a balosok kerültek a hatalomra, és sok volt az ellentmondás;

nekem úgy tűnik, mindkét oldal ugyanazt az urat szolgálja”

– mondta a fiatalember.

Mennyire illik a munkásosztály himnuszainak sorába?

Oliver Anthony daláról a tájékozott zenehallgatónak persze nem Trumpra és holdudvarára kell asszociálnia, hanem azokra a munkásosztály-himnuszokra, amik többnyire a baloldalhoz köthetők. Billy Bragg „There is Power in a Union” című dala a munkásszövetségekről szólt, a Clash „The Magnificent Seven” című dala radikálisan baloldali üzenetet hordozott. Annak a countrys, folkos hagyománynak, amihez Oliver Anthony csatlakozik, a kikerülhetetlen alakja volt Pete Seeger, akinek „Solidarity Forever” című himnusza gyakran felcsendül sztrájkokon és tüntetéseken Amerikában. Ne feledkezzünk meg Woody Guthrieról („This Land Is My Land”, „1913 Massacre”), és még kevésbé Bob Dylanről, akik ott voltak az 50-es, 60-as évek nagy kataklizmáinál. És szívhatjuk a fogunkat, de a multimilliomos John Lennon is a munkásosztályról énekelt a „Working Class Hero” című dalban.

Hogy lehet, hogy Oliver Anthony dalát mégis elutasítja az egyik oldal, az alt-right pedig kíméletlenül üzemanyaggá teszi a saját kampányaiban?

Ha a dal bármennyire hiteltelen, az a csorba nem az énekesben keresendő, hanem a közegben, amiben született: ma nincsenek szakszervezetek, munkásmozgalmak, valódi érdekképviselet, ahol a „Rich Men North Of Richmond” elhangozhatna. De vannak megvásárolt véleményvezérek és van a közösségi média, amit nem kis részben a politikába öntött pénzek tart el.

Hiszen ne legyenek kétségeink: azok a megmondóemberek, itthon és külföldön, akik a legegyszerűbb eszközökkel agitálnak az egyik oldal mellett, nem a munkások, a béren és alacsony pótlékokon élők érdekeit tartják szem előtt, hanem saját szekértáboruk gyarapodását. Mindaddig, amíg a szabadelvű közösség finnyásan, élből elutasítja az olyan organikus jelenségeket, mint Oliver Anthony, a populistáknak, akiknek valójában semmi szándékuk a munkások felkarolásra, könnyű dolguk lesz. Könyvtárnyi szakirodalma van már annak, hogyan mondott le – Bill Clintontól és Tony Blairtől kezdve a demokrata oldal a dolgozók képviseletéről, és kezdtek inkább identitáspolitikával foglalkozni. A széles tömegek pedig, akik tényleg hónapról hónapra élnek, újra és újra Ben Shapiro és más trumpista csatornák előtt találják majd magukat. Ha a mérsékelt politikai erők nem szedik össze magukat, Oliver Anthony és a közönsége is radikalizálódni fog – csak azért, mert máshol még gesztusokat sem kapnak.