Gyerekeinkre leselkedő pedofilhálózat, amelyen csak egy mélyen katolikus, fehér férfi tud felülkerekedni – ismerős a szituáció? Miközben Magyarországon könyveket fóliáztat be, a meleg társadalmat pedig – szándékos torzítással – gyerekek megrontásával vádolja a hatalom, és mindebből kemény politikai tőkét kovácsol , szinte csodálkozunk, hogy a Sound of Freedom (A szabadság hangja) még nem jutott el a magyar mozinézőkhöz. Pedig volna rá igény – és a Gyurcsány Show hangjaként ismert Kőszegi Ákos akár a főszereplő szinkronhangja is lehetne.

A Sound of Freedom jelenleg az amerikai jobboldal kedvenc filmje – egyben az év legérdekesebb, leginkább zavarbaejtő premierje.

Nem azért, mert művészi mércével annyira kiemelkedő film, de nem is feltétlenül azokból lesznek a mozisikerek. Miközben a Halálos iramban 10. része, az Indiana Jones és a Flash egyaránt a vártnál rosszabbul teljesítenek a mozikban, ez a könnyfakasztó thriller mindössze 15 millió dollárból készült, és máris a hatszorosát termelte úgy, hogy jóval kevesebb moziban vetítik. Nem véletlen, hogy az amerikai média jobbra tartó része Dávid és Góliát történetét látják a sikerében.

A film már öt éve elkészült, és a 20th Century Fox stúdió egyik fiókvállalata terjesztette volna, aztán a Disney felvásárolta a Foxot, és a „szalag” majdnem polcon maradt. Végül az alkotók visszavásárolták a jogokat, majd leszerződtek a marginálisabb jelentőségű Angel Studios-szal, akik még hétmillió dollárt áldoztak a terjesztésre. A Sound of Freedom sikeréhez arra a Jim Caviezelre is szükség volt, aki Mel Gibson ellentmondásos Krisztus-filmjének, A Passiónak a főszerepét játszotta, és arra is, hogy a tudatipar bebetonozódott szereplőivel kritikus alt-right a saját „ellenkulturájának” virágát lássa a keresztény thrillerben.

A film ugyanis nem több egy jól összerakott akciófilmnél, amit Jim Caviezel meggyőző alakítással visz el a hátán. Az igaz történeten alapuló moziban egy szegény apát megkörnyékeznek a szépségversenyiparból, hogy modellszerződést ajánljanak a kislányának. Mivel szükségük van a pénzre, a család rááll a dologra, de a kislányt hamarosan elrabolják, és minden jel szerint szexrabszolgának adják. Ekkor bukkan fel Tim Ballard, aki a belbiztonságnál dolgozik, és mindennapi munkája másból sem áll, mint Kaleta Gáborok letartóztatásából. Ballard – mivel úgy véli, a nyomozók csak az elkövetők letartóztatása érdekli – elhatározza, hogy saját szakállára felkutatja és hazahozza az elrabolt gyerekeket. Kalandjai Thaiföldtől Kolumbiáig vezetnek, végül az Egyesült Államok kongresszusát is rábírja, hogy szigorúbb intézkedéseket hozzanak a nemzetközi pedofilhálózatok felszámolásáért.

Aligha van ember, aki azt mondaná, hogy a pedofilhálózatok felkutatása nem fontos feladat, a gyerekeink pedig nem érdemelnék meg a legodaadóbb védelmünket,

a Sound of Freedom mégsem elválasztható attól a politikai környezettől, amiben fogant.

Azzal nem vádolhatjuk a filmet, hogy adófizetői milliárdokból készült, ahogy az ElkXrtuk vagy Blokád című hazai kurzusfilmek, azt pedig végképp álságos felróni az alkotásnak, hogy nem elég jó – ha éppen az elmúlt héten hoztuk meg a verdiktet, hogy a mainstream Hollywood kifogyott az ötletekből, és újramelegített szuperhősfilmeket akar lenyomni a nézők torkán.

De nem egészen ok nélkül állítja sok fősodorbeli médiaorgánum, hogy

a Sound of Freedom a QAnon-féle összeesküvéshívőknek szóló ’dog whistle’: kódolt üzenet.

A konspriációs teória hívei szerint az amerikai politikát és a hollywoodi tudatipart egyetlen sátánista pedofilhálózat uralja – köztük Bill Gates, Soros György, Bill Clinton és ki tudja még, hányan –, akik gyerekeket rabolnak, megeszik őket és a vérüket isszák, hogy örökké éljenek. A QAnont nehéz túlbecsülni, ha tavaly januárban a Capitolium épületét ostromolták a hívei, és paranoid hitrendszere szavazók tömegeit fordítja a rendpártiság irányába. (Az elmélet néhány eleme a magyar kormánypropagandában is értékes fűtőanyagnak bizonyult, elég csak a „Hagyják békén a gyerekeinket!” szólamára gondolni.)

A Sound of Freedom éppúgy hívja tetemre a mainstrem Hollywoodot, ahogy a Trump-féle politika kihívta maga ellen a hagyományos erőközpontokat, és épp azokkal az eszközökkel ér el sikert, amivel az alt-right.

De a film mégsem mondja vissza a QAnon téziseit: a filmbéli Tim Ballard – aki egyébként valós személy, és több tucatnyi gyereket mentett ki a szexkereskedők karmaiból – nem gazdag demokrata politikusok globális pedofilhálózatát leplezi le, még csak nem is utal hasonlóra, hanem kisebb bűnszövetkezeteket. Fogós kérdés, szabad-e így is a QAnon-hívők köreinek propagandatermékeként tekinteni a filmre: hajlunk arra, hogy nem, de a mellékes körülmények óvatosságra intenek. Jim Caviezel előszeretettel promotálta a filmet Trump egykori „jobbkezének”, a rasszista és náci eszméket valló Steve Bannon műsorában, és nem zárkózott el attól, hogy az alt-right magáénak tekintse az alkotást.

A Sound of Freedom végsősoron zavarbaejtő film. Miközben a Alejandro Monteverde alkotását az újbaloldali kritika azért bírálta, mert a western konzervatív toposzaihoz nyúl (a keresztény fehér férfi menti meg a világot a különböző rasszú, istentelen gonosztevőktől), a gyerekmolesztálás, a szexkereskedelem a globális világ annál súlyosabb problémája. De félünk, hogy a Jim Caviezel főszereplésével készült filmből, nyilvánvaló erényei és parádés sikerei ellenére is csupán fegyvertény lesz a kultúrharcban – ami

persze azt is jelenti, hogy csavaros módon a „gyerekeinkből” gyárt politikai tőkét.

Akkor járunk a legjobban, ha a gyerekvédelem témáját leválasztjuk a kultúrharcról, a QAnonról és nem engedjük, hogy az alternatív jobboldal kisajátítsa. Ha a Sound of Freedom eljut Magyarországra, még megnézni is szabad: nem leszünk tőle QAnon- vagy Trump-hívők, ahogy a Meseország mindenkié sem csinál senkiből meleget.