A rockzenében számos mendemonda és hiedelem kering. Mindenki ismeri az elméletet Paul McCartney állítólagos haláláról, a Led Zeppelin vagy Robert Johnson paktumáról az ördöggel, Keith Richard esetét, akinek a vérét az utolsó cseppig lecserélték az orvosok, és Gene Simmonsét, akiről elterjedt, hogy egy tehén nyelvét varrták a sajátjához.

És vannak kevésbé ismert anekdoták vagy híresztelések is.

Az egyik ilyen, hogy a Pink Floyd az Óz, a csodák csodája című film képsoraira komponálta volna a Dark Side Of The Moon című lemezt.

A korszakos jelentőségű filmklasszikus amúgy is megkerülhetetlen mérföldköve a mozinak és a musicalnek is. Az Over The Rainbow című balladából jazzstandard lett, és hát ki felejtené el azt a mágikus pillanatot, amikor a fekete-fehér valóságból hirtelen belépünk a színes, Technicolor álomvilágba, és felbukkannak a tündérek, a manók és a gonosz Északi boszorkány.

Az Óz, a csodák csodájáról – hasonlóan Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséjéhez – a pszichedelikus szubkultúrában is kialakították a maguk sajátos értelmezését. Dorothy egy mákültetvényen fut keresztül, mielőtt elaludna és álmot látna, és ez természetesen valamiféle drogos, ópiumos mámort, beavatástörténetet jelez.

De térjünk a lényegre!

A legenda úgy tartja, hogy ha az MGM emblematikus oroszlánjának harmadik üvöltése után elkezdjük lejátszani a Dark Side Of The Moon című albumot, a kép és a hang tökéletesen passzolni fognak egymáshoz. Azon senki nem akad fenn, hogy a 42 perces albumnál mintegy 60 perccel hosszabb a film: nyilván újra kell indítani a lemezt, ha lejárt.

A jelenségről először Charles Savage írt a Fort Wayne Journal Gazette 1995 augusztusi számában, de ő egy online tematikus fórumról merítette az ötletet, amit a garázsban felállított házimoziban, egy nagy spangli kíséretében ki is próbált a haverjaival.

„Az eredmény lenyűgöző. Mintha a film egyetlen hosszú, művészi klip lenne az albumhoz. A dalszövegek passzolnak a cselekményhez és az akcióhoz. A zene a karakterek mozgásával emelkedik és lélegzik... a véletlenek összjátéka annyira meggyőző, hogy az ember gyanakodni kezd: hátha szándékosan így tervezték”

– írta Savage a korabeli cikkben.

És hogy mik ezek a véletlen egybeesések? Minél jobban meglódul a néző fantáziája, annál többet találhat, de itt van néhány „szentesített” eset.

• Amikor Dorothy elfut otthonról, a Pink Floyd ezt énekli: „No one told you when to run”.
• A tornádó jelenetet nagyszerűen aláfesti a The Great Gig In The Sky című dal,
• amikor megérkezünk a színes, csillogó álomvilágba, a Money című dal kezd szólni.
• A Brain Damage kakofón frázisai közben a lány találkozik a madárijesztővel, aki ugye agyat szeretne kérni a nagy varázslótól, és amikor elénekli az „If Only I Had a Brain” című dalát, Roger Waterstől épp azt halljuk: „got to keep the loonies on the path”.
• Az albumot lezáró szívdobbanások közben Dorothy épp a Bádogember szívét hallgatja.

A Dark Side of the Rainbow legendája sosem ért el kritikus tömeget, de éppen elég sokakat érdekelt ahhoz, hogy videokazettákon és DVD-ken mindig beszerezhető legyen. Most már külön IMDB-oldala és a Wikipedia-oldala is van, többször előfordult már, hogy emlékzenekarok filmvetítéssel együtt adják elő a lemezt, és a Pink Floyd tagokhoz is eljutott a híre.

A banda kisebb vagy nagyobb vehemenciával, de tagadta, hogy bármi köze lenne az ikonikus albumnak a szélesvásznú filmklasszikushoz. „Teljesen nonszensz” – mondta Nick Mason dobos, aki egyben tovább húzta a rajongókat, és – természetesen viccből –, kijelentette, ha van mozi, amihez a Dark Side kötődik, az A muzsika hangja. A lemez hangmérnöke, Alan Parsons szerint a felvétel idején még nem is volt videólejátszójuk, és neki amúgy sem passzol a dolog:

„ha felteszel egy lemezt és lenémítod a tévét, hamar találsz valamit, ami működni fog.”

David Gilmour kifejezetten udvariatlanul viszonyult az elmélethez, amikor azt mondta: „túl sok ideje volt” annak, aki ezt kitalálta.

Tavaly ősszel Joe Rogan podcastjában Roger Waterst is megkérdezték a dologgal kapcsolatban, aki „kozmikus véletlennek” nevezte az esetet, és ugyancsak tagadta, hogy a két alkotásnak köze lenne egymáshoz. De bevallotta, tetszik neki a jelenség, sőt felidézett, egy városi legendát egy louisianai rendőrről, aki egyszer előzés miatt megállított egy turnébuszt. A busz belsejében vágni lehetett a füstöt, és kisvártatva felfedezte a füst okát is:

az utastérben maga Willie Nelson, a legendás countryénekes és marihuánapárti aktivista ült, aki együtt nézte és hallgatta az Ózt és a Dark Side-ot.

„Egy percig sem hiszem el – mondta Waters –, de tetszik a történet.”

„Nem akarok utánajárni ennek a sztorinak – azt akarom, hogy igaz legyen”

– reagált Joe Rogan.

Nem ez az egyetlen recept, amit a mozi- és Pink Floyd-rajongók kifőztek. A zenekar gigantikus száma, a huszonhárom perces Echót gyakran párosítják a 2001: Űrodüsszeia negyedik fejezetéhez, a Wall-E című animációs film pedig egyesek szerint remekül passzol a Wallhoz. Mi továbbra is a Dark Side és az Óz, a csodák csodája kombójára fogadunk. Annak ellenére, hogy valószínűleg semmi alapja sincs: elvégre, ha szándékosan így készült volna, Roger Waters orrba-szájba dicsekedne vele mindenkinek.