A YouTube mindenki számára mást jelent, ahogy egy tisztességes személyre szabott platformhoz illik: sminkvideók, Breaking Bad-mémek, utazóvlogok és politikai interjúk, kéretlen politikai reklámok, Gyurcsány Show, DK-tv, filmelemzések és szegmensenként feltöltött M1-híradók, cicás videók és receptek, kutyáknak szóló adás és Mr Beast hírhedt feltöltése, amelyben festéket bámult száradás közben.

Egy dolog közös: már nem annyira szereti senki.

A platform már nem tűnik újnak. Nem is az. Lassan húsz éve, hogy elindult, az első feltöltés máig visszanézhető 2005 áprilisából: az egyik alapító, Jawed Karim állatkerti felvétele, amit azóta 321 millióan láttak.

Az első fellendülést két évvel később, 2007-ben tapasztalta a platform, amikor megjelentek az első youtuberek annak a reményében, hogy pénzt csinálhatnak a videókészítésből. Az első YouTube-sztárok között volt a vancouveri állatkert két hódja, Nyac és Milo is, akik kézenfogva lebegtek a vízen, az internetes közösség pedig egymásnak küldte a videóikat. És ki ne emlékezne egy Tay Zonday nevű előadó Chocolate Rain című dalára, ami megmagyarázhatatlan okból ugyancsak „sláger” lett, és az egész világon ismerték a tinédzserek.

Ma már lehetetlen megmagyarázni, miért tűnt forradalmi dolognak, hogy a YouTube-on olyan videót is lehetett találni, ami arról szólt, hogy hogyan érintsük meg egy almával a falat. Ahogy azt is, hogy a kommentek szerint a dolog miért nem működik piros almával.

A YouTube magyarországi leágazásaira is érdemes vesztegetni néhány szót, mert a platform elhozta a hazai mémek őskorát. Polgár Jenő, a Szintiboy, a Gátvéder, vagy Jani, a kemény még a YouTube térhódítása előtt bukkantak fel, de népszerűségüket jócskán megdobta a videómegosztó. Damu Roland bekattanása, Pepsi Béla vagy A Legenda azonban már itt született és itt élt tovább, ahogy a Mónika Show újra és újra cirkuláló jeleneteit is a YouTube tartotta felszínen.

A platformot 2012-ben már mintegy 2,7 millió felhasználó látogatta, így ideje volt létrehozni a magyar nyelvű kezdőlapot. Ekkor már működött Szirmai Gergő csatornája, a Hollywood Hírügynökség, és nem adta el a lelkét az ördögnek Dancsó Péter sem.

Sokáig úgy tűnhetett, a YouTube más lesz, mint amit a tévétől megszokott az egyszeri néző,

de valójában senki nem gondolkodott túl sokat rajta, milyen is ez a videómegosztó platform, amelynek segítségével szinte bármit megtanulhat az ember a gitározástól a beltéri meszelésig.

Nálunk csak pár éve lett

mindennapos használatú minden korosztályban.

Elsősorban az okostévék megjelenése folytán, amelyek a Netflix, az HBO és a hagyományos kábeltévék mellé emelték a platformot, amelyen sokkal fésületlenebb módon – ám ingyenesen – jelennek meg a tartalmak, amiket aztán, különösen kampányidőszakban minduntalan félbeszakítanak a politikai hirdetések. De nem csak ez okozta a YouTube lassú süllyedését.

A frissesség levegője veszett el, amely egykor korosztályos élménnyé és utánozhatatlanná tette.

Hiszen a YouTube lassan hasonlóvá válik, mint a régi tévéadók voltak. A Partizán épp az elmúlt hetekben fedezte fel újra a Napkelte „műfaját”, amikor egy gyanúsan sárga háttér előtt unalmas beszélgetőpartnereket hívott a reggeli műsorába. A Jólvanezígy két speakerje máshogy, de ugyanazokról a témákról beszélgetnek, mint az „öregek”, a kettő között pedig véleményműsorok és magamutogató celebek végtelen garmadáját találjuk: van, akinek Baló György vagy Ben Shapiro a példaképe, van, akinek a Kardashianek, és vannak, akik csak pénzt akarnak az egészből, de

senkinek sincsen már illúziója azzal kapcsolatban, hogy ez ugyanaz a média, amit a kereskedelmi tévékben láttunk az elmúlt harminc évben – és a hátunk közepére sem kívántunk, de azért néztük, amíg ki nem esik a szemünk.

A YouTube-tartalomgyártók egy része időközben minden országban és minden közegben hősökből „főgonosszá” vált, akiket ezen a demokratikusnak mondott platformon éppúgy nem lehet kiszavazni, mint a tévék senkinek sem hiányzó celebritásait. Logan Pault, Jake Pault és PewDiePie-t talán többen utálják, mint szeretik, s nincsen ez máshogy Magyarországon sem, ahol a hírességek közutálata és fikázása valódi népsport: végtére is, hányan ölelik a keblükre Dancsó Péter vagy Horváth Andrást?

Kiderült az is, hogy amit a YouTube biztosította kreatív szabadságnak hittek, inkább rabságot jelent:

az algoritmus csak azokat favorizálja, akik újabb és újabb videókat gyártanak, merészebb és őrültebb dolgokat mutatnak a kamerának.

A már említett Paul testvérek sorozatos botrányai nyomán pedig kiderült, hogy ez sem a YouTube-ot, sem a hirdetőket (például a Nike-t) nem tántorítja el attól, hogy együtt dolgozzon az őrült YouTube-hírességekkel. Logan Paul 2018-as videóját, amelyben a japán Aokigahara-erdőben – nagy röhécselés közben – egy emberi hullára bukkantak, sokan vízválasztónak nevezik. Az ezután következő bocsánatkérő videót azóta 63 millióan látták – egyetlen dolgot hozott: pénzt.

Míg kezdetben úgy tűnt, a „youtube-ozásba” bárki beszállhat, mára egyértelmű, hogy ez csak élesebbé teszi a versenyt és végsősoron kiégéshez vezet. Épp azért beszélnek a YouTube hőskorának végéről már vagy öt éve, mert gyakran olyan tartalomgyártók is kiszállnak a mókuskerékből, akik bizonyos szubkultúrákban hősnek számítottak. Magyar viszonylatban ilyen szereplő a Hollywood Hírügynökséget vállán cipelő Szirmai Gergő, de ide sorolnám az egy-egy videó erejéig néha visszatérő Casey Neistatet, aki forradalmasította és tökélyre emelte a vlog műfaját.

Könnyű lenne a YouTube lehanyatlását a kapitalizmus kizsákmányoló logikájának tulajdonítani, de aligha ilyen egyszerű a dolog. Valószínűbb, hogy a videómegosztón ugyanazt a jelenséget tapasztaljuk, amit a Facebookon, a többi közösségi platformon, és úgy általában az egész interneten:

nincs más ötletünk, itt vagyunk, nyomkodjuk a gombokat, nézzük a tartalmakat és egyre kevesebb örömünket leljük benne.

Nincs olyan ember, aki szeretné a Facebookot, mégis görgeti, a Google már hirdetésekkel van tele, a TikTok addiktívabb, mint az előzők együtt, a mesterséges intelligencia segítségével pedig olyan tartalomözön kezdődik, hogy azt se tudjuk, hova bújjunk előle. Cory Doctorow frappáns kifejezése, az „enshittification” (elszaródás) a YouTube esetében is érvényes:

miután a felhasználókat odaszoktatták, és most már nem nekik akarnak kedvezni, hanem a hirdetőknek és a befektetőknek.

Nem is lesz másunk, ha nem építünk magunknak jobbat. Einstein állítólagos bon mot-ját parafrazeálva:

azt nem tudom, hogy a következő izgalmas internetes felület milyen lesz majd, de lehet, hogy az utána következőt már botokból és kövekből építik.