Minden évben vannak időpontok, amikor az arra érdemesek (vagy annak nyilvánítottak) átvehetik a különféle díjakat. Minálunk a két legfontosabb díjdátum a március idusa és augusztusban az alkotmány + kenyér ünnepe. Megkapják a plecsnit és a summát azok, akiket az államhatalom érdemdúsnak vél.
A média emberei interjúkat kérnek tőlük, így elmondhatják, hogyan jutottak idáig. Minél nagyobb pénzösszeggel jár a díj, annál komolyabb az értéke, noha ezt senki nem vallja be, a fennkölt hangulat és a meghatottság mintha kötelező volna.
Húszéves korom óta figyelem, hogyan megy ez. Akkoriban vettek föl a Magyar Írók Szövetségébe, amelyből vagy húsz éve kellett kilépnem, durva zsidózás miatt, hagyjuk. Csupán azért említem e szervezetet, mert az úgynevezett szocializmus időszakában sokkal kevesebb volt a díj, s azokra is a MÍSZ (beszélő rövidítés, kis sajtóhibával) jelölte az írókat. Minden szakosztály – prózai, költői, drámaírói, kritikusi, azt hiszem, ennyi volt – vezetése összeült, megtárgyalták, idén kit ajánlanak. Bő listájukat fölterjesztették a MÍSZ elnökségének, húsz-harminc nevet. Ebből húzták ki a kétharmadát, s továbbították a maradékot, nyolcat-tízet a minisztériumnak, ha jól emlékszem, művelődésügyinek hívták. Közismerten Aczél elvtárs volt a végső döntnök, akármilyen pozíciót töltött be épp. Ő már csak egy-két szerzőt húzott ki, s nagynéha ugyanennyit tett hozzá, aktuális politikai okból.
A MÍSZ havi értesítője mindig közölte a szakosztályok és az elnökség javaslatát, így pontosan lehetett tudni, kik az esélyesek. Ez a szisztéma a látszat dacára valamelyest átláthatónak és igazságosnak tűnt, mert előbb-utóbb mindannyian sorra kerültünk, és sokat számított az életkor, harminc tájt várható a József Attila, ötvenen túl a Kossuth. Igaz, az írók létszáma kifejezetten alacsony volt a mostanihoz képest.
Mostanság jó ideje a szerzők politikai nézetei nagy súllyal esnek a latba, amikor eldől, ki veheti föl az ünneplőjét márciusban vagy augusztusban. Én ez ellen nem lázadozom, minden rendszer megteheti, hogy a kegyenceit jutalmazza. Amúgy is az igazi díjat az olvasók (a befogadók) osztják. Valahányan betérnek egy könyvesboltba, és pénzt adnak a munkádért, az egy-egy rád leadott szavazat. Kíváncsi volnék, hányan szavaznának a politikai pártokra és a képviselőjelöltekre, ha az állampolgároknak fizetniük kéne, amennyiben voksolni akarnak. Talán senki, egyre többen hiszik azt, hogy inkább fordítva kéne, az államhatalom és az összes párt adjon pénzt annak, aki elfárad a szavazófülkébe. Megjegyzem, ilyesmire is van példa, bár egyelőre titokban.
Díjaim közül legjobban annak örültem, amit a könyvtárosoktól kaptam (Fitz József-díj). Mert a könyvtár dolgozói jól tudják, mennyi egy regény, novellás- vagy verseskötet igazi becse.
Arról azonban még nem hallottam, hogy bármelyik országban díjjal jutalmaznák az olvasói teljesítményt. Pedig tudható, hogy vannak olyan értékes művek, amelyekhez erős kitartás és elszántság szükséges, ha el akarunk jutni a végükig.
Ráadásul ahányan olvasnak el egy könyvet, annyiféleképpen teszik, határozott különbségek lehetnek abban, hogy mit és hogyan párolnak le belőle, hány rétegét fedezik föl, hogyan építik be a gondolkodásmódjukba, érzésvilágukba, idegrendszerükbe.
Csodás volna ilyesfajta díjakat osztani: az idei Cervantes-díjat Stramm Aranka nyerte el, mert ő olvasta legjobban Guzmirovics A drága tajga című remekét. A Puskin-díjat Gipsz Jakab kapja, Homálynoki Zavaros évek című verseskötetének lankadatlan befogadásáért. A Gabriel García Márquez-díjat pedig Kalász Ernőnek ítéljük, mert képes volt élvezettel végigrágni magát Somáv új történelmi regényfolyamának mind a három kötetén. Igen, ez jó móka volna. A pénzösszeget a két nagy könyvterjesztő vállalattól kéne kisírni. Később lehetne legjobb színházi néző-, múzeumlátogató, zenehallgató-díj is.
Az olvasói díjakról társadalmi zsűri döntene, melynek tagjai meg nem értett írók, népszerűtlen kritikusok, besavanyodott szerkesztők és kedvüket vesztett irodalomtörténészek lennének. Ha kell egy cinikus díszelnök, csak szóljatok.
