Pontosan egy évvel ezelőtt indítottam ezt a blogot itt. Számokat, dátumokat nehéz megjegyeznem, de ez az ötvenkettedik üzenetem, hetenként írtam egyet. Mindig szerettem volna tudni, hogy kikhez jut el, a szerkesztőség azonban csak arról tud informálni, hogy hányan olvassák. Arról kevés a hír, hogy mit szóltak a mondandóimhoz. Biztató, hogy nagyon átkozódó leveleket nem kaptam. Az is. hogy nem adódtak cenzurális nehézségeim, a szerkesztő értékelte, néha élvezte a szövegeimet, s vette a fáradságot, hogy ezt közölje velem.
Valaha régen egyszerű volt az élet. Ha az egyik ember bemutatkozott a másiknak, mondta a keresztnevét. Esetleg hozzáfűzte azt a települést, ahonnét való. Ilyen alapon én Miklós (vagy Tibor, ez most mindegy) volnék, Budapestről. Praktikus volna. A korai családnevek általában földrajzi alapúak, esetleg a família mesterségére utalnak. Ennek szellemében Író Miklósként azonosíthatom magamat. Ez is tetszik.
Arról számol be a Levegő Munkacsoport szóvivője, hogy szaharai por árasztotta el hazánkat, s emiatt a légszennyezési adatok igen rosszak. Pedig szép tavaszias az idő, lanyha szellő fújdogál, aminek rendszerint tisztító hatása van. Most nem.
Olyan sok az utálkozás a világban, ami innen, a Holdról nézve talán még érthetetlenebb. Mi, holdlakók, nem utálunk senkit. Ami engem illet, könnyű az antiutálat, mivel egyetlen élőlény sincs errefelé rajtam kívül. Legalábbis tudtommal. Mert az nem kizárt, hogy néhány ostoros eugléna vagy más kezdetleges mikrolény is éldegéljen idefönn. Biztosan kevésbé fáznak, mint én.
Latin-amerikai barát kérdezte tőlem, valamikor kétezer körül: Nálatok mikor van karnevál? Azt feleltem: soha. Ma már sejtem, hogy ez lett volna a helyes válasz: Négyévenként. Választások késő estéjén. Azonban csak a győztes pártok táncolnak és énekelnek.
Vannak nehéz időszakok, amikor az ember összezavarodik. Ugyan mit és kéne tenni most, hogy a szomszédunkban háború dúl.
A Bloomberg.com igazán figyelemreméltó hely a neten. Nem tudom, olvassák-e hazánkfiai. Én is csak akkor, ha egy nem-hazánk-fia (pontosabban: néha -lánya) fölhívja a figyelmemet. Valahányszor rábukkanok, értékelem a higgadt, elfogultságmentesnek tűnő hangot.
Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar az én édes anyanyelvem, országomban élek általában (holdbéli tartózkodásom csupán hosszúra nyúlt igazolatlan hiányzás, ha úgy tetszik, sabbatical year), hazai földbe temetnek majd el engem.
A kormányzó pártok eldöntötték, hogy ki lesz Magyarország következő államelnöke. Azzal a helyes törekvéssel, hogy egy nő legyen, amivel én száz százalékig egyetértek. Annak is szívből örvendenék, ha a miniszterelnöki széket szintúgy nő foglalhatná el. Erre a jelek szerint hamarabb lesz esély itt a Holdon, mint a hazámban, odalenn az óbolygón.
Hall az ember mindenfélét, ha auditív technikai eszközeit az óbolygó felé fordítja. Kérdés csak az, mit higgyen el belőle.
Kis népek íróinak örök vágya, hogy kikerüljenek a világ színpadára. Esetünkben ennek főnyereménye: megjelenés az Amerikai Egyesült Államokban, illetve Németországban.
Egészségügyben dolgozó ismerős szerint a kezelésre szorulók leggyakoribb kérdése nem az, hogy a beavatkozás eredményszázaléka mennyi, hanem hogy fog-e fájni.
Idefönn a Holdon, amíg egyedül vagyok, nincs arra mód, hogy a hagyományosan hátrányban lévő embercsoportok segítésének lehetőségeivel éljek.
Nem tudom, miért, de mostanában föl-föltámad bennem a honvágy. Bármennyi rossz hír érkezik az óbolygóról, s azon beül a hazámról.
Emelje föl a kezét az a magyar földlakó, aki tudja, mit jelent a címül választott szó. Voltaképp én sem emelem, noha ismerem a kifejezést. Már.
Érdekes történést mutat be egy videó a Facebookon. Az óbolygó köldökénél, hazánk szívében, a fővárosban, annak is a kellős közepén, a tizenharmadik kerületben egy vaddisznó – igazi! – szaladgált kényére-kedvére.
Na tessék! Legnagyobb problémám idefönn, hogy miként teremtsek magamnak elegendő levegőt, hoztam magammal bonyolult gépezeteket, amelyek megoldják, az ehhez szükséges munkaóráimat nem panaszolom, elvégre önszántamból hagytam oda az óbolygót, hogy végre tiszta lélekkel és elmével szemlélhessem a lenti életet.
Én még emlékszem a legelső hordozható telefonokra. Négyszögletes fekete műanyagdobozok tetején volt a kagyló. Egyszer valamelyik étteremben négy fontos ember tárgyalt, mindegyik előtt ott állt ez a kábé huszonöt centi magas és széles izé. Alig látták tőle egymást. Akkor még úgy hívták, rádiótelefon.
Egy úgynevezett fissziós atomerőművet képzel a Holdra telepíttetni az USA kormányzata, és a NASA (National Aeronautics and Space Administration, azaz az ottani Űrkutatási Hivatal) ezt értelemszerűen helyesli, sőt részt vesz a tervezésben.