Egészségügyben dolgozó ismerős szerint a kezelésre szorulók leggyakoribb kérdése nem az, hogy a beavatkozás eredményszázaléka mennyi, hanem hogy fog-e fájni.
Gyógyszerész szaklapban olvastam, hogy a világszerte bevett pirulák jelentős része vagy a nyugtatók és altatók csoportjába tartozik, vagy a fájdalomcsillapítókéba.
Nem akarunk tehát nyugtalankodni, virrasztani, illetve fájni.
Részletes bírálatot olvastam Leigh Cowart új könyvéről. Ilyesmi a címe angolul: De jó, hogy fáj! – A vállalt fájdalom tudománya és kultúrája (szabad fordítás). Ő azt állítja, hogy a fájdalom igenis nagyszerű, és fizikai élvezettel jár. Cowart egyébként sokféle emberi tevékenységet vizsgált ebből a szempontból, például a maratoni futók szenvedéseit. Többen mondták neki, hogy szinte várják a fájdalmak gyülekezését az izmaikban. Ő maga balett-táncos volt, elegendő tapasztalatot gyűjthetett a fizikai kínokról. Megállapítja, hogy amint a szervezet érzékeli, hogy a testet támadás vagy sérelem éri, azonnal bekapcsol az endogén morfium rendszer, és endorfin termelődik (közkeletű nevén: boldogsághormon), vagyis természetes fájdalomcsillapító. No, mit szóltok? Mit szólunk?
Én hüledezem, még soha nem gondoltam erre. Megkülönböztethető az önként vállalt szenvedés, meg az olyan, ami anélkül csap le ránk, hogy akarnánk. Előbbit élik át az extrém sportok űzői, a magas hegyekre fölkapaszkodók, a professzionális katonák, s általában mindazok, akik keresik a veszélyt. Utóbbit a többiek, akikre meglepetésszerűen zúdul a kín. De állítólag az endorfintermelést mindkettő elindítja.
Újszerű hozzáállás volna, hogy ha jól szeretnénk jobban érezni magunkat, ahhoz eljuthatunk úgyis, hogy némi szenvedést okozunk a testünknek. Itt persze fölmerülhet a cost, benefit elv, azaz: megéri-e, magasabb-e az ár az értéknél. Helyzete válogatja. Ám akármi is a válaszunk, jó tudni, hogy a szenvedés meg a fájdalom nem egyértelműen kerülendő. Olykor érdemes beleállni.
Ezáltal nyer magyarázatot az, amikor emberek vagdossák magukat. Vagy a hívők, akik Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében a vallásos fölvonuláson éles késsel döfködik a mellkasukat. Azonban
a civilizált világ közkeletű elve: mindent be kell dobnunk annak érdekében, hogy se kín, se fájdalom ne legyen életünkben.
Használunk ennek érdekében pénzt, technikai eszközöket, alkoholt, kábítószereket, s ha szükségét érezzük, orvosságokat. Hiszen az a legegyszerűbb, bekapni valamit, hogy múljon el a fájdalom, a legrövidebb ideig se szenvedjünk.
Értem én. De mi van, ha ezzel a módszerrel megfosztjuk magunkat az endorfin-fröccstől, ami sokkal magasabb szintű élvezetet okozhatna, mint az egyszerű fájdalommentesség?
Beszélgettem egy orvossal a témáról, ő a fájdalommal kiváltott örömökre a régi viccet idézte, amelyben valaki ostorral veri a nemiszervét. Kérdezik tőle, mi ebben az élvezet? A válasz: Az, ha mellé ütök. Belátom, így is föl lehet fogni.
Mi itt a Holdon nem iszunk, nem dohányzunk, nem mariskázunk, nem kábszerezünk, nem vagdosunk, nem szedünk be tablettákat. Ha valami fáj, tűrünk. Ezt nem követendő példaként mondom, hanem csak úgy. Azt a kritikai megjegyzést elfogadom, hogy talán azzal a szándékkal hurcolkodtam ide föl, hogy szenvedjek. Ha így van, várom a hatalmas endorfin-zuhanyt a testemben. Már elég ideje kínlódom itt a hidegben és a sötétben, megérdemelném.
