Itteni magányomban még több időt töltök leskelődéssel és hallgatózással, ilyenképpen tájékozódom arról, mi folyik odalenn. Rögzítő berendezéseimet olykor-olykor bekapcsolva felejtem, noha sokat fogyasztanak, s energiának nem vagyok bőviben. Később bele-belenézek és –hallgatok, szúrópróbaszerűen.
Igazán meglep, hogy melyek a leggyakrabban kiejtett mondatok az óbolygón – és most csak a magyar nyelvűekről beszélek. Olyan idézeteket sorolok, melyek napi rendszerességgel hangzanak el, családi körben, társaságban, a különféle munkák helyszínén, szórakozóhelyeken. Ha végre szembejönne egy őshonos Holdlakó (s tegyük fül, értene a nyelvünkön), valószínűleg csodálkozna.
Miért mondjuk olyan sokszor, hogy kombiné, kombiné, csipkés kombiné?Mit akar ez jelenteni? És a másik, hogy nézését meg a járását, csípőjének a ringását? Talán népünk valamiféle ősi szertartására utal?
Vagy: Összeillünk, mint két kicsi legó? (Egyáltalán, a lego, az mi az?) Meg ugye: Kör közepén állok, körbevesznek jó barátok? Továbbá: Megveszünk mindent is? Vagy: És aztán mi történt? Hát az, hogy ötvenesek lettünk! – ezek talán rejtjeles üzenetek, amelyeket nekünk, földönkívülieknek (v. ö. E. T.) küldötök?
Az, hogy e sorokat odalenn néha éneklik, a Holdlakónak még nem tűnt föl. Nem tudom, miféle magyarázattal álljak elő. Kissé szégyenkezem, hogy a fölvevőm rögzítésében e kijelentések gyakorisága ennyire kiszögell. Jobban esnék, ha másféle gondolatokból tevődnék össze a zöm. Például.
Immár minden bércet csend ül, halk lomb, alig érzed, lendül. Ötszáz, bizony, dalolva ment, lángsírba velszi bárd. Ide vele, régi kardunk. Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm, Térj be hozzánk drága vendég, tündökölj ránk fényözön. Ősz húrja zsong, jajong busong a tájon. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Dunának, Oltnak egy a hangja. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Jó volna megbeszélnem egy lélektani szakemberrel, hogy miféle hatása lehet annak az emberi elmére és idegrendszerre, ha a gyakran idézett mondatok kevésbé becsesekből állnak, mint korábban. Olyasféle jelenség lehet ez, mint amikor egy nálunk nem honos növény vagy rovar betelepszik, s fokozatosan kiszorítja innen a régieket, amelyeket évszázadokon át szerettünk, olykor nevelgettünk, gondoztunk, s gyönyörködtünk bennük. Az sem öröm. Persze a magamfajta megfigyelő csak regisztrálhat, nincs hatékony eszköze arra, hogy a folyamatokon változtathasson.
Meggyőződésem, hogy bármelyik viszonylag civilizált ország idézetanyagát vizsgálnánk, hasonló eredményt kapnánk.
Fölhígul az a tartalom, ami szinte műveltségtől függetlenül elönti az agyunkat, s benne döng, minek hatására ki-kiejtjük.
E szempontból mindegy, hogy komolyan, ironizálva vagy kifigurázva. A nemzeti kultúra apró tégláivá válnak, akár akarjuk, akár nem.
Példáimat találomra választottam, nem látom értelmét, hogy valamiféle tudományos alapossággal mélyüljek el a népem száján forgó, nagyjából mindenki által ismert mondatokban és félmondatokban. Fontosabbnak érzem azt az összefüggést, hogy ugyanilyen silányosodás érzékelhető a mindenki által ismert emberek viszonylatában. Manapság az úgynevezett celebek – tévéműsorokban fölbukkanó figurák – híressége elhomályosítja az igazi színészeknek, művészeknek, tudósoknak jutó rivaldafényt. Ami sajnos értékrendet is jelent. Ezzel sincs mit tenni, elég, ha észrevesszük.
Ronald Reagan óta az is világos, hogy a legfontosabb politikai hivatalok elnyeréséhez fontosabbak a színészi – olykor bohóci – képességek, mint a tudás, a gyakorlat, a jellem és a rátermettség.
Ha ezt végiggondolod, elönthet a kétségbeesés. Nem csoda, ha az az abszurd ötleted támad, hogy odahagyhatnád a Föld nevű elcseszett planétát. Követve a példám.
Zárásul mai vigasztalásom: Joe Biden. Egy ember. Bölcs, becsületes, tapasztalt javakorabeli államférfi. Minden ellenszél dacára legyőzte az USA hivatalban lévő elnökét, a korrupt, csalárd, handabandázó paprikajancsit. Pedig utóbbi kezében volt a média- és sajtótúlsúly, no meg a szélsőséges gátlástalanság. Van azért ilyen, e reménysugár lehet a hajnalcsillagunk.
