Mióta a Hold nevű bolygón időzöm, sokat fázom, s különös jelentőséget kapott a hideg szó valamennyi szinonimája.
Nemzedékemnek ezekről azonnal beugrik a hidegháború, reszkettünk abban és attól hosszú évtizedeken át. A fiatalabbak aligha emlékeznek rá, milyen volt, amikor a (nyugati) világ kultúrájának zöme nem került be az országba, A korszerű technika és technológia áldásai sem juthattak át a vasfüggönyön. Ha mégis, akkor alkatrészenként, kamuflálva, hogy azután az itthoni szakemberek barkácsolják össze, a hiányzó részeket leleménnyel pótolva.
Amikor végre átvágták a drótkerítéseket és fölszedték az aknákat kelet és nyugat határvonalán, esetünkben a Dunántúl és Ausztria között, madarat lehetett volna fogatni velem. 1990-ben eufória tört rám, akkor is magammal hurcoltam az útlevelem az oldaltáskámban, ha csak a sarki közértbe mentem tejért. Szabadságérzetem még megmaradt, de a lelkesedésem fokozatosan elszivárgott. Mondjuk úgy: elmulasztották. Ennek ellenére a legutóbbi időkig mérget vettem volna rá, hogy a hidegháború soha nem tér vissza a világnak erre a szegletére.
Most, hogy idefenn vagyok, jobban átlátom a nagyobb összefüggéseket, s aggódni kezdtem. Bajjelző készülékem sárgán villog. Az űr meghódításáért vívott verseny a hidegháború fontos része volt, noha ez talán nem mindenkinek esett le. Ki jut előbb a Holdra, Iván vagy Joe? Gyakori karikatúra-figurák voltak ők a vicclapokban. Az első köröket a nagy Szovjetunió nyerte. Lajka kutya, Gagarin. De aztán mégis az USA űrhajója landolt a Holdon, kis lépés, nagy ugrás, satöbbi. Addigra a klasszikus, legvadabb hidegháború ideje lezárulóban volt, szovjet-amerikai űrszemélyzet, Szájúz-Appolló, leszerelési egyezmények. Bizakodva néztem a jövőbe.
Legújabb korunkban azonban újra fénytelenedni és hűlni kezdtek a nemzetközi szelek. Tavasszal olvastam, hogy a Roszkozmosz engedélyt kért Vlagyimir Putyintól egy új űrállomás építéséhez. Ha az orosz elnök rábólint, 2030-ban lövik ki. Ezen a tervek szerint nem lesz állandó legénység, nem is lehet, mert a végleges helyén sokkal erősebb a sugárzás, mint a korábbin. Ezzel összhangban Oroszország 2024-ben kiléphet a Nemzetközi Űrállomás programból. Az amerikaiak aggódnak. (Én is aggódom). A NASA új vezetője, bizonyos Nelson fölhívta telefonon a Roszkozmosz élén álló Rogozsint, hogy egyeztessenek. Nelsonról a néhai angol admirális jut eszembe, Rogozsinról pedig a A félkegyelmű című Dosztojevszkij-regény negatív főhőse, a gátlástalan kereskedő. A valódi ellentétet azok a büntető intézkedések mélyítik most, amelyeket Joe Biden kormányzata rendelt el az orosz űripari vállalatok ellen.
Ráadásul Kína is nekilátott, hogy teret nyerjen az űrben. A világ (minimum) hárompólusú már. Kína a harmadik ország, amelyiknek sikerült robotokat küldenie a Holdra és a Marsra. Két kísérleti űrállomást is útjára bocsájtott. Minek neki kettő? Nem tudom. Talán ennek hatására az USA fokozza a tempót, elsősorban a katonai űrtechnológia terén. Sajnos nem kizárt, hogy az emberiségnek idővel át kell költöznie más bolygókra. Ha ez bekövetkezik, azok az országok, amelyek évek – évtizedek – óta jelentős összegeket fordítanak az űrmissziókra, előnyben lesznek.
Csöndesen megjegyzem, a kis Magyarországnak is van már űrügyi miniszteri biztosa. Hungary rulez?
Továbbá azt üzenem a versengő nagyhatalmaknak innen a Holdról, amit Kalama Harris, az USA alelnöke a guatemalai migránsoknak: Don’t come.
Ne gyertek.
Ide ne. Ez az én bolygóm, a VM zászló csak azért nem lobog, mert nincs szél. Sale sincs.
