Latin-amerikai barát kérdezte tőlem, valamikor kétezer körül: Nálatok mikor van karnevál? Azt feleltem: soha. Ma már sejtem, hogy ez lett volna a helyes válasz: Négyévenként. Választások késő estéjén. Azonban csak a győztes pártok táncolnak és énekelnek.
Az én hazámban az időtlen idők óta kormányon lévő koalíció vezetői zendítettek rá egy verbunkosra, megénekeltetve a kellően mámoros híveiket, akik az alkalomra összegyűltek a bálna alakú, s erre a névre hallgató rendezvényközpont előtt. A szokatlanul hideg idő sem rontotta el a kedvüket.
A miniszterelnök kétségkívül e tisztségében maradhat további négy évre. Ünnepi beszédét az állami tévék egyenesben közvetítették. Ilyesféleképpen kezdte, érthető és jogos boldogsággal: Akkora győzelmet arattunk, hogy az még a Holdról is látható. Személyes megszólíttatásnak érzem e mondatot, tekintettel arra, hogy hazám és az óbolygó lakói közül tudtommal csak én vagyok idefönn. Valóban, a landslide victory, ahogyan az angolszászok fejezik ki (földcsuszamlásszerű győzelem), az úgynevezett ellenzéket éppen úgy meglepte, mind a kormánypártiakat. Utóbbiak persze nem bánják, előbbiek keresik a választ.
Elfogadom, hogy innen könnyebb érzelemmentesen és elfogulatlanul szemlélni Magyarország ügyeit. Mégis csodálkozom, hogy odalenn miért nem világos, hogy az eredmény nem is alakulhatott volna másképp.
Az úgynevezett ellenzéki egységbe tömörülő pártok több általános elvet figyelmen kívül hagytak. Először: programjaikat alaposan át kellett volna gondolniuk, azután összefésülni belőle annyit, amennyit mindannyian el tudnak fogadni. Azt elfogadni, megszavazni, s azután ragaszkodni hozzá, tűzön-vízen át. Másodszor: ha már abban állapodtak meg, hogy az előválasztást nyerő személy lesz a közös miniszterelnökjelölt, nem variálni, hanem fölsorakozni a győztes mögé. Harmadszor: nem nyerhet itt olyasvalaki, aki mögött nincs erős és népszerű párt. Negyedszer: fontos lett volna, hogy előzetesen az összefogás valamennyi csoportja kiderítse, hajlandóak-e a híveik a kiválasztott emberre voksolni. Ötödször: nem árt, ha egy miniszterelnökjelölt következetes véleményeket hangoztat, és nem keveredik ellentmondásokba. Végül: ha a kormánypárti média ügyesebb, potensebb, erősebb, keveset ér, ha az ellenzék csak nyüzsög, és a reménykedik a józan észben. Ami egyébként hiánycikk ezen a vidéken.
Akad még egy konkrét ügy. A Jobbik nevezetű pártnak 2018-ban, a megelőző választáskor egymillió szavazója volt. (Pontosan 1.092.806.) A párt ugyan elvileg belépett az ellenzékbe, ám azt senki se hihette komolyan, hogy az egymillió hívük bármelyik baloldali miniszterelnökjelöltre fog szavazni. Attól tartok, e sokaságnak legalább a fele csalódott az előválasztáson, és meg sem jelent az urnáknál. A többiek jó része pedig A mi hazánkra szavazott – hiszen ezen alakulat a Jobbikból szakadt ki. Ők az arrogánsabbak, a nacionalisták, az esetenként rasszisták, erre azért emlékezhetünk. Biztosan vannak közöttük olyanok is, akik a kormánypártokra voksoltak.
Mindez talán megvilágítja, mi eredményezte a hatalmas győzelmet, ami még a Holdról is látszik. Azok, akiknek ez nem teszik, ideje, hogy munkához lássanak. Kezdjenek szervezni új pártot. Létrehozni országos hálózatot, foglalkozni a vidékkel, a falvakkal is, ahová amúgy ritkán járnak. Nyitni irodákat mindenütt. Találni új, fiatal személyeket, akik létrehozhatnak egy olyan ellenzéket, amelynek lehet jövője. Ennek talán a most győztes erők vezetői is örülnének. Hátha maradt még valamennyi a józan eszükből, ami a rendszerváltozáskor még volt nekik, én emlékszem.
Győzni is nagyobb érdem, ha a vetélytárs kihozza az ellenfélből a legjobb teljesítményt.
Tudom, a magyar történelemben találunk néhány híres hazafit, aki keserűen nyilatkozott e témakörben. A legismertebb gróf Széchenyi István. Csüggedt véleményét egy emléktáblán is olvashatjuk.
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen. Mit használna a dél-afrikai feketéknek az, ha valami isteni hatalom megajándékozná őket Anglia, Franciaország vagy Magyarország alkotmányával?”
Talán nem illik ekkora tekintélyű történelmi szereplővel vitába szállni. De a huszadik század vége és a huszonegyedik eleje azt bizonyítja, hogy a dél-afrikai feketéknek és valamennyi fejlődőnek titulált ország csak profitált abból, ha korszerű alkotmányra sikerült szert tenniük. Ami viszont szinte soha nem isteni hatalomnak köszönhető, ezt a népek szokták kivívni maguknak. V. ö. „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Antal József bon mot-ja. Mint a demokratikus Magyarország első miniszterelnöke, csodálkozna, ha látná, miként alakult a haza politikai élete az ő halála után. Talán látja is, valahonnét a magasból.
Borítókép: Janos Kummer/Getty Images
