Valaha régen egyszerű volt az élet. Ha az egyik ember bemutatkozott a másiknak, mondta a keresztnevét. Esetleg hozzáfűzte azt a települést, ahonnét való. Ilyen alapon én Miklós (vagy Tibor, ez most mindegy) volnék, Budapestről. Praktikus volna. A korai családnevek általában földrajzi alapúak, esetleg a família mesterségére utalnak. Ennek szellemében Író Miklósként azonosíthatom magamat. Ez is tetszik.
Amióta az eszemet tudom, ilyesmi már nincs. A név azonban – általában mind a kettő – pontosan körvonalazta, hogy viselője melyik országból – nemzetből – származik. Mostanára ez kezd összezavarodni. Bármelyik embercsoportot vehetném szemügyre ilyen szempontból, hasonló eredményt kapnánk. Minthogy kiváltképp szeretem a teniszt, nézzük e sportág művelőinek nevét. Régebben, ha valakit Zverevnek hívtak, biztosra vehettük, hogy az illető orosz, de legalább szláv. Alexander Zverev ellenben német. Egy Sinner nyilvánvalóan angolszász, hihetnők, ehelyett Jannik Sinner San Candidóban született, Olaszországban. A Jannik alapján azt tippeltem volna, hogy cseh. Amiképpen Opalkát is arrafelél helyezném el, noha Reilly Opelka Michiganből való. Nagyjából minden harmadik névvel így járunk a férfi és női ranglistán, Emma Raducanu nem román, hanem angol, noha a kanadai Torontóban jött a világra, Diego Sebastian Schwartzman nem német, hanem argentin, Ann Li sem kínai, hanem amerikai – ennyi példa bőven elég.
Jól mutatják, hogy a huszadik században valamennyi földrészről máshová vándoroltak az apák és mamák (nagypapák és nagymamák), általában a boldogulást, néha a szerelmet keresve, követve. Mindez világosan jelzi, hogy az emberiség ügyesen keveredik összevissza. A legizgalmasabb az, hogy zsidók is élnek Arábiában, és arabok is Izraelben. Ám akkor miként lehetséges az, hogy az egész óbolygót jellemző általános és szinte kiszámíthatatlan emberkeveredés nem csökkenti a rasszizmust? Józan ésszel azt föltételezhetnénk, hogy a totális kavarodásnak csökkentenie kéne a faji és nemzeti ellenszenveket, indulatokat, ellentéteket.
De nem. Sőt. A felnőtt életemben vívott háborúk és népirtások többsége valamilyen mértékig az embercsoportok különbözősége miatt tört ki. Tudom, a közgazdászok inkább a szakmájukba vágó okokat sorolnának, harc a hasznos területért, a nyersanyagokért, a tengeri kijáratért. Ezt nem vitatom. Ugyanakkor a huszadik században már egyszerűbb volt az említett célokat megszerezni gazdasági erővel, mint belesodródni fegyveres konfliktusba, mely elsősorban a mieink elpusztítását is eredményezi, s amikor jönnek vissza a fiúk hullazsákban, a népesség már nem örül annyira a harctéri sikereknek. Pedig utóbbi nem megy az előbbi nélkül.
Ismétlem, én nem értem, hogyan maradhatnak fönn az előítéletek akkor, amikor alaposan megismerkedhetünk azokkal, akiket utálunk.
Rómeó és Julia családja biztosan abbahagyta volna egymás irtását, ha bármely ok együttműködésre kényszerítette volna őket.
Amióta kitört a háború, az oroszok gyűlölik az ukránokat, és az ukránok az oroszokat. A harci események folytán már van erre fokozatosan szaporodó konkrét okuk. Valaha pedig igazán közel állt egymáshoz a két nép, még a nyelvük is, nemzedékem orosz tudása már romokban, de műfordítótól hallottam, hogy az ukránt képesek érteni az oroszok – ha akarják. A legfőbb jellegzetesség, hogy sok i-t használnak. Elég a nevekre gondolnunk. Kijev: Kijiv. Lvov: Lvivi. Szvetlána: Szvitlána. Ahogyan a csehek és a szlovákok, illetve a szerbek és a horvátok is tudnának kommunikálni, ha a közös nyelvet keresnék, és nem az volna a fontos nekik, hogy hangsúlyozzák, van őnekik sajátjuk.
A népek és a nevek összekeveredése igazán hosszú ideje tart, a történelem fölfogható úgy, mint a folyton újrakezdődő népvándorlások sorozata. Ennek fényében minden faji vagy nemzeti felsőbbrendűség gondolata és praxisa ostobaság. Kár fennen hirdetni, hogy őseink elfoglalták a Kárpát-medencét, más szóval kiválasztották, boldog mosollyal: akkor ezentúl itt fogunk élni. Szemlélhetjük ugyanezt valamivel szerényebben. A kazárok és más nálunk harciasabb, erősebb, nagyobb létszámú népek toltak minket errefelé, míg itt csapdába estünk, körben már valamennyire megszilárdult országok voltak, nem mehettünk tovább sehová. Az is fölvethető, hogy az Oka és a Káma folyók hány kilométernyire – versztára – vannak. Útközben az általunk legyőzött népek lányait és asszonyait a magyar hímek megerőszakolták, feleségül vették (esetenként mind a két megoldást alkalmazták). Hány gyerek születhetett magyar apától, és valamilyen származású anyától? Aligha kiszámítható. De rengeteg. Soká tartott, míg ideértünk, addigra a génturmixban már több lehetett a más nemzetiségű anyától örökölt, mint a magyar férfiaktól.
Örülnék, ha ezt be tudnánk látni mindannyian, és továbbiakban nem románoznánk, nem szerbeznénk, nem cigányoznánk, nem zsidóznánk, nem tótoznánk, satöbbi. Hátha cserében ők is magukba szállnának, és nem magyaroznának. Ábrándozni szabad, főleg egy holdkórosnak.
