Bármerre nézek legnagyobb teljesítményű távcsövemmel, az óbolygó fejlettebbnek nevezett országaiban, köztünk azt én hazámban is azt látom, hogy embertársaim folyamatosan megörökítik magukat és egymást.
Különösen a fiatalabbak. Készülnek az úgynevezett szelfik, úton-útfélen. Meg a mások által gyártott, többnyire maroktelefonos pillanatképek. Ismeretlenek éppen olyan szolgálatkészen exponálnak a nekik átadott készülékkel, mint a pincérek, eladók, asztalszomszédok az éttermekben. Eszembe jut, hogy gyerekkoromból ha maradt tíz fotó rólam és a családomról, akkor sokat mondok. Ezek viszont albumba rendezve várják, hogy… Nehéz befejezni a mondatot. Hogy az öröklés ingó részeként kerüljenek valamelyik utódomhoz. Kérdés, mit kezdenek majd az életem dokumentációjával. Tartok tőle, hogy sok képről, amelyeken barátok vagy távoli rokonfélék láthatóak, nem is fogják tudni, kicsodák láthatóak rajtuk.
De kár ennyire előresiklani az idő tengelyén. Amióta a digitális fotózás korszaka elkezdődött, az én személyes képeimet is a számítógép hard drive-ja őrzi. Százszor, ezerszer több készül évente, mint annak előtte. Esetemben ugye a profi fotósok munkái is befutnak hozzám, szinte valamennyi interjúhoz kellenek új képek. Ugyanakkor én ezeket szinte soha nem nézem meg újra, miután eldőlt, melyik kerül adott képeslapba, vagy új könyvem borítójára. Olyasféle négyzetesen emelkedő sebességgel szaporodó gyűjtemény ez, amilyen a haszontalan tudás, amivel szintén valamennyien rendelkezünk.
Olvasom, hogy az Amerikai Egyesült Államokban (hol másutt?) új foglalkozás keletkezett, a privát fotók rendszerezője és szerkesztője. Ezek az emberek némi (forintra átszámítva sok) pénzért ellátogatnak ügyfeleikhez. Alaposan elbeszélgetnek velük, kikérdezik őket céljaikról, foglalkozásukról, preferenciájukról és sok egyéb életrészletükről, Utána dolgozni kezdenek a számítógépes tárak őrizte fotóanyaggal. Tematikus csoportokba osztják, azon belül is válogatnak minőség és tartalom szerint, az ugyanabban a helyzetben készültekből kiemelik a legjobbakat. Ezután újabb egyeztetés következik a megrendelővel. Végül egy okosan szortírozott, szempontok szerint katalogizált gyűjteményt adnak vissza, amelyben könnyű eligazodni és keresni.
Érdekes. Biztosan hasznos azoknak, akiknek sem idejük, sem kedvük nincs a saját fotóhalmazuk áttekintésére és rendszerezésére. Kérdés, hogy mi indítja a huszonegyedik század emberét arra, hogy folyamatosan megörökítse nemcsak a szeretteit, hanem önmagát is. Ez a vágy általában akkor tetőzik, ha fölfedezendő terepre kerülünk, utazunk, nyaralunk, kirándulunk. Azt értem, hogy aki eljut egy távoli tengerpartra vagy hegycsúcsra, szeretné majd otthon megmutatni a látványt a családtagoknak és a barátoknak. De saját magát minek?
Márpedig amíg a Földön éltem, valamennyi ilyesféle helyzetben azt láttam, hogy fiatal lányok és fiúk előnyös pózba merevedve fényképezik önmagukat. Jó, tudom, kell a Facebookra. Bár talán nem ennyi.
Tapasztalatom szerint aki utazáskor állandóan a megörökítéssel foglalkozik, annak alig marad ideje, hogy a természetadta szemével rögzítse mindazt, amit kínál neki a világ adott részlete.
Pedig a legjobb fotókat az agy őrzi, s annak rendrakásához nincs szükség külső segítségre, elég az alkalmas hangulat az emlékezésre, a merengésre, a gondolkodásra.
Az a technikai megoldás, hogy az ember emlékei valamiképpen kivarázsolhatóak legyenek a biológiai hard drive-ból, még várat magára, noha dolgoznak rajta erősen. Én nagy hasznát venném, így hát repedve várom.
Borítókép: Getty Image
