Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar az én édes anyanyelvem, országomban élek általában (holdbéli tartózkodásom csupán hosszúra nyúlt igazolatlan hiányzás, ha úgy tetszik, sabbatical year), hazai földbe temetnek majd el engem.
Remélem, nagyon sokára.
Mindazonáltal úgy érzem, lehet nekem néhány fogadott hazám is, amolyan szerzett országom, a szerzett testvérek mintájára, akiket a házasságba hozott valamelyik szülő. Emezekben hosszasabban időztem, sőt laktam, dolgoztam, s nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy maradjak, örökre. Két ilyen eset még a szocializmus időszakában történt. Franciaország, Amerikai Egyesült Államok. Lettek barátok, közeli ismerősök, és persze tájak. Amikor ezeket látom filmen, híradásban, vagy olvasok róluk, megmelegszik a szívem.
Legutóbb történetesen Staten Islandról jelent meg hét teljes oldalt betöltő tudósítás (az ekkora terjedelem nem ritkaság a New Yorker-ben), Brooke Jarvis tollából. Közbeszúrom, hogy a Staten Island New York öt kerületének vagy területének (borough) egyike. A Dolgozó nő című film főszereplője onnan jár be dolgozni a komppal Manhattanbe. Az önök szerény tudósítója pedig minden szerdán elvezetett oda New Havenből (legalább háromórás autózás), hogy filmelméletről tartson órát a City University helybéli campusán. Sok mindent láttam, de szarvassal soha nem találkoztam.
Márpedig Brooke Jarvis arról számol be, hogy Staten Islandon, főként egy lecsapolt mocsár helyén létesített nyilvános parkban annyira elszaporodtak a szarvasok a vadászati tilalom miatt, hogy már veszélyt jelentenek a lakosságra. Gondolom, más országokban kilőnék őket. A helybeliek azonban ezt nem engedik, ők büszkék rá, hogy olyan területen élnek, ahol szarvasokat lehet látni.
Mit eszeltek ki a hatóságok? Szerződtettek egy speciális csapatot, állatorvosból, biológusból, mesterlövészből, akiknek a hím szarvasállomány kilencvennyolc százalékát kell sterilizálniuk. Számítások szerint a maradék potens kan elég az állatpopuláció létszámának a megfelelő csökkenés utáni szinten tartására. Egyenként cserkészik be a hímeket, majd altatólövedék, gyors pici műtét, s valamiféle chip beültetése, amelynek segítségével távolról megállapítható, hogy már túlesett a bak az operáción.
Valaha elhagyatott vidék volt ez, dús faunával és flórával. Nincs arra tudományosan megalapozott adat, hogy mikor vadászták le az összes szarvast, de egy sem maradt.
Hosszú évtizedek után (az én ingázásomat követően) kezdtek visszatelepedni. Azt sem lehet tudni, mikor, hogyan, miért. Vannak a természetnek olyan titkai, amelyeket megtart magának. Szakemberek arra tippelnek, hogy a visszatérő szarvasok úttörői egy szárazabb nyáron, amikor az Artur Kill öböl vízszintje a szokásosnál is alacsonyabbá vált, egyszerűen átúsztak New Yersey-ből. Talán azért, mert az ottani részt immár Kémiai Partnak hívják, bizonyos gyárak miatt, s a legelők talaja fertőzöttebb a kelleténél.
2014-ben alacsonyan szálló repülőgépekről vizsgálták át Staten Island területét, infrakamerákkal, hétszázhatvanhárom szarvast találtak, vagyis nagyjából negyvenegyet négyzetmérföldenként. Paul Curtis vadállat-specialista szerint ennél jóval több lehet, a szarvasok szeretnek elbújni, amikor zajt hallanak. A helyben élő emberek szívesen etetik a szarvasokat, évszaktól függően görögdinnyével vagy tökkel, olykor péksüteménnyel vagy müzlifélékkel. Ők a jelek szerint örülnek e kifejezetten amerikainak tartott állatoknak. Mások vadásztak rájuk, aminek letartóztatás lett a következménye. Mezőgazdaság arrafelé gyakorlatilag már nincs, ezért nem aggasztja őket, hogy Paul Curtis szerint a szarvas a patás patkány, mindent fölzabál, virágtól zöldségig és fatörzsig.
Állítólag Staten Island közepére jóval korábban telepítettek is valakik szarvasokat, remélve, hogy elszaporodnak. Akkor még nem volt általános tilalom a vadászatukra. Mindezek után nem tudom, melyik a nagyobb (szarvas)hiba, állatok rohamos kiirtása, netán a ritkításuk, avagy a visszatelepítésük oda, ami régebben az ő területük volt.
Elképzelem, örülnék-e, ha a lakhelyem környékén szarvasok bóklásznának?
Milyen volna, ha állatvédők néhány szarvast engednének szabadon a Népligetben, a Margitszigeten vagy a Városligetben?
Mit szólnának a közelben élők és a kirándulók? Vajon ha rendszeresen eteti őket az ember, szelídek maradnak-e, s alfahímjeik tartózkodnak-e attól, hogy agancsukat ellenünk fordítsák?
Ezek nem költői kérdések. Akiknek volna megalapozott válaszuk, ne rejtsék véka alá. Én idefenn a Holdon biztosan örülnék néhány szarvasnak, nyúlnak, őznek. Sosem vadásznék rájuk. Simogatnám őket, föltéve hogy hagynák.
