Itt fönn a Holdon sok minden van, ami odalenn kevesebb. Szabadság, függetlenség, egyenlőség, testvériség, mély csönd, hogy csak azokat említsem, amelyek kapásból jutnak eszembe. Ugyanakkor sok minden nincs, ami odalenn annyira magától értetődik, hogy ritkán figyelünk föl rá. Levegő. Madarak, kutyák, macskák, s úgy általában állatok (nem annak minősíthető emberek, hanem igaziak, amelyek szerepelnek a Nagy Brehm-ben).
Nekem leginkább a fák és a madarak hiányoznak, az óbolygón rendszerint az ő párbeszédükre ébredtem, amitől mindig földerült a kedvem. Ezt itt csak elképzelhetem. Való igaz, hogy a fantáziámban a fák és a madarak is valamivel vonzóbbak, mint a földi valóságban. Ám ez sokszor van így, már megszoktam.
Vannak azért sorrendek. Ha nincs fa, madárra se számítsunk. De mehetünk még hátrább, ha nincs méh, voltaképp az egész tápláléklánc veszélybe kerül. Márpedig a méhek számára olyan kedvezőtlenné vált a természet az óbolygón, hogy létszámuk rohamosan csökken. Mondanom se kell, mindenről az ember tehet. Hangsúlyosabban:
a kedvezőtlen változásokért mi vagyunk a felelősek. Ő, te, meg én, mi, ti, ők. Név szerint és tömegesen, külön-külön és egyetemlegesen.
Orwellel szólva, mindannyian felelősek vagyunk, de vannak azért felelősebbek. Azok, akik kormányzati, hivatali vagy parlamenti pozíciókba kerülve olyan döntéseket hozhatnak, amelyek kötelezőek mindenkire, természetes és jogi személyekre egyaránt. Kétszeresen, avagy inkább többszörösen hibáztathatóak, ha olyasmit tesznek, ami kártékony és ártékony. Ennek fényében marad tátva a szám, amikor a hazai sajtóban arról értesülök, hogy kivágták Tihanyban azt a kétszázötven (azaz 250) éves nyárfát, amelyet lenti életem során legalább tízszer láttam, egyszer valamelyik törzsét – háromágú – át is öleltem, úgy egyharmadáig érte körül a két karom. Volt Tihanyban egy újságíró üdülő, most kénytelenedett eladni a MÚOSZ, fölújítására nem lévén pénze. Időztem benne többször.
Ez a bizonyos tihanyi fa, amelyről én csak gyanítottam, hogy nyár-, központi helyen állott, adván a sétálóknak árnyat, s a szemnek gyönyörködtetést. Hihetnők, hogy azért emeltek rá baltát vagy fejszét, mert túl öregnek vagy túl betegnek bizonyult. Szó sincs erről. A kerékpárút szélesítése az ok, útban volt. Tehát a környezetvédő biciklizés miatt határozták el a környezetpusztító favágást. Jaj… tátva marad a fám. (Bocs.) Slusszpoén: e derék matuzsálemet tavaly jelölték Az év fája versenyben. Végül nem ő nyert, hanem a tatár juhar. De ettől nem válik kevésbé fontossá, a helybeliek Tihany kapujának hívták. Mellesleg más, kevésbé híres fákat is kivágtak, kell a hely a szélesebb kerékpárútnak.
Valamelyik netes újság kérdést intézett az illetékes hatósághoz. Azt a választ kapta a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-től, hogy a kétszázötvenéves fa kivágását nem lehetett elkerülni, mivel kizárólag az ő helyén képesek a nyomvonal megépítésére, így tudják összekötni a településeket, és más irány kijelölése esetén még több fát kéne kivágni. Eme érveléssel csak egy teendőm volna: el kéne hinnem. Igyekszem, de nem megy. Mondott hatóság azt ígéri, hogy a régi fák helyébe tizennyolc újat ültetnek majd azon a területen. Jó hír. De mennyivel szívderítőbb volna, ha a meglévők békénhagyásával tennék.
Fájdalmas, hogy felelős állampolgárként nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy elhiggyem a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. nyilatkozatát. Erről nem én tehetek. Olyan sok hivatal és szerv kijelentése bizonyult tévesnek vagy hamisnak az utóbbi időszakban, hogy a gyanú már beépült az idegrendszerembe. Gondolom, nem tévedek: másokéba is. Több mint abszurd, hogy a tavaly majdnem fa-sztárrá minősített nyárt habozás nélkül tüntették el a föld színéről, csupán azért, mert egy kerékpárutat két méter szélességűről három egész két tized szélességűre bővítenek. Kijelentem, hogy két méter bőven elég, Budapesten a többségük még egyméteres sincs. Mi szükség akkorára, amelyen akár teherautó is elférne?
Végezetül csak annyit kérdezek, a válaszra várva, szomorú barna hangon:
Hol van már a tavalyi fa?