Nem tudom, miért, de mostanában föl-föltámad bennem a honvágy. Bármennyi rossz hír érkezik az óbolygóról, s azon beül a hazámról.
A gyönge állapotban lévő haza is jobb, mint az otthontalanság, illetve a Nansen-útlevél. Utóbbi már nem is létezik, az első világháború után adott ki ilyeneket az ENSZ elődje, a Nemzetek Ligája, azoknak, akik a nagy kavarodásban hazátlanná válni kénytelenedtek.
Nem kevesen, négy-öt millióan, és nem is akárkik, például Sztravinszkij, Rachmaninov, Marc Chagall, Robert Capa, és XIII. Alfonz (trónját vesztett) svéd király.
A mostani népvándorlás időszakában többen szorgalmazzák, hogy az EU vezessen be valami hasonlót a rászorulóknak. Esetleg valaki lehessen EU-állampolgárságú, a meglévő helyett vagy mellett. Én holtomiglan magyar maradok, de az Európai Unió polgárának is érzem magam. Mostanában igazság szerint a holdbéli illetőségemet sincs szükség bizonyítanom, itteni honpolgár lettem, átmenetileg. Holdpolgár. Lapzártakor az egyedüli
Állandó frász gyötör, hogy a hülye nagyhatalmak megfosztanak e kiváltságomtól. Egyre-másra leselkednek különféle teleszkópokkal, s szőnek terveket a Hold hasznosítására, űrállomástól energiatermelésig, hogy a hadászati célokról ne is beszéljek, azokról ők is hallgatnak. Legújabban a kínaiak lőttek ide föl valamiféle mozgó járművet, öröm az ürömben, hogy a túlsó oldalra. A szorgos kis járgány kamerái föl is fedeztek valamit, amiről az óbolygón az irányítóközpontban azt hitték, kunyhó.
Fölcsillant a remény, hátha egy élőlényre bukkantak, világszenzáció, ha emberjellegű.
A közelebbi felvételeken már látszott, hogy szikla. Méghozzá nyúl alakú. A keresztségben a Jade nyúl nevet kapta.
Magam sem tudom, miként hatna rám, ha a saját kompféleségemmel elgurulhatnék, hogy bemutatkozzam egy űrlénynek. Valamely általam beszélt nyelven. Legrosszabb esetben kézzel-lábbal. Gondolom, garantált világhírt jelentene az első közös fotó. A magyar író és a Holdlakó. Ugyanakkor megérdemelt magányomnak befellegezne. Hát… ezen még gondolkoznom kell.
Azon is, hogy mi van, ha az illető egy nyúl. Egy kafferbivaly. Egy csörgőkígyó. Netán egy nagy fej káposzta. Egy ostoros eugléna. Netán egy bacilus vagy vírus. (Covid? Omikron? Epszilon?) Elvégre azok is élőlények. Nyugalom. Máma már nem hasad tovább.
Visszatérek a Nansen-útlevélre. Én nem tudtam, most olvasom a neten, hogy először az orosz belső háborúk menekültjeinek adták. Ők legalább nyolcszázezren voltak. Az irat a nevét a legfőbb szorgalmazójáról kapta: Fridtjof Nansen norvég sarkkutató és diplomata egy genfi konferencián (1922) dobta be s vitte győzelemre az ötletet, hogy a menekültek kaphassanak államoktól független útlevelet. Húsz évbe telt, mire ötvenkét ország kormánya döntött úgy, hogy elfogadja ezt a dokumentumot.
Szerintem még soha nem volt akkor a szükség rá, hogy ilyesfajta hivatalos papírt kaphassanak azok, akik bármely okból arra kényszerültek, hogy az eredeti hazájukból máshová meneküljenek.
Kérdés, hogy az újfajta Nansen-útleveleket kiről nevezzék el? Talán szerénytelennek tűnhet, mégis azt javaslom, hogy rólam. Vamos néhány indoeurópai nyelven kifejezetten jól hangzik, s a jelentései is a témába vág. Vamos a la luna.
