Várni

Ráadásul tudható, hogy annak a nagy országnak a lakossága, amelyik elindította, jószerivel nem is tud róla. Az alapos cenzúra miatt gyakorlatilag megszűntek a független médiumok, az állami hírforrások viszont azt állítják, csupán speciális hadművelet folyik, amelynek célja a segítség. Megjegyzem, száznegyvenhárom millió és háromszáznegyvenkétezer emberről beszélünk. Ijesztő, hogy lehet ekkora sokaságot tévedésbe ejteni és abban tartani, a huszonegyedik században. De tapasztalhattuk, hogy néha nagyon is lehetséges a lehetetlen.

Abban a hiszemben nevelkedtem ifjú íróként, hogy

a betűvetőktől elvárható a tisztánlátás.

Valójában az iránymutatás is. Korábban – úgy a nyolcvanas évek közepéig – mintha a magyar politikusok is így tartották volna. Vélhetőleg ezért börtönöztek be írókat az 1956-os forradalom után. Mintha a magyar írók és költők kezdeményezték volna a lázadást. Ma már érzékelhető, hogy túlbecsülték a szakmánk lehetőségeit. De a cenzúra jelenléte világszerte bizonyítja, hogy még most sem becsülik alá, ami megtisztelő. Noha a megmondóember szerepét már rég átvették a politológusok, a közgazdák és a jogászok. A szépírás mesterségéről Albert Camus álláspontját fogadom el a magam praxisában:

A fikció az a hazugság, amellyel elmondhatjuk az igazat.

Ez azonban veszélyes gondolat. Könnyen dönthet úgy némelyik politikus, hogy az ő tevékenységében is ez a teendő. A komoly bajok mindig akkor kezdődnek, amikor összekeverednek a feladatok, a foglalkozások és a felelősségek. Szerintem amit regény, novella vagy vers fogalmazásakor zsinórmértéknek fogadunk el, attól a politikusoknak tartózkodniuk kéne. A „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” elve semmiképp se fogadható el, ha az alany a parlamenti képviselő, a miniszter, az államtitkár, a polgármester vagy a miniszterelnök.

Fölteszem, nem én vagyok az egyedüli, aki már elvesztette a fonalat. Nehéz megérteni, hogy mi folyik a világ különböző pontjain, gyakorlatilag a fejünk fölött. Azt se könnyű kibogozni, hogy mi történik idehaza. Pedig én figyelek. Innen a Holdról (bár talán már nem sokáig), de antul inkább. Amikor elakadok a fölfogásban, általában idézetekhez folyamodom, legtöbbször általam tisztelt írókéihoz. Íme egy, ami sokszor fölbukkan az agyam raktári készletéből:

A diktatúra támogatja a behódolást, támogatja az erőszakot, de még ezeknél is undorítóbb tény, hogy a diktatúra támogatja az ostobaságot. Ezek ellen harcolni az írók egyik feladata.

Jorge Luis Borges. 1946-ban fogalmazta ezt a két mondatot. Aha. Tehát az írók egyik dolga a harc. Latolgatom, milyen módon és fegyverrel kéne. Borges ugye világtalan volt, biztosan nem fegyveres ellenéllásra célzott. Vajon elegendő-e, ha az ember kifejti a véleményét, a betűvető mesterség minden megoldását alkalmazva? Nem tudom. Doktor úr, én olyan bizonytalan vagyok… azonban nem viccelném el.

Rengeteg Nobel-díjas intézett közös levelet abban az ügyben, hogy a vérontást hagyják abba a felek Ukrajnában. Az eredmény: nulla. A semminél is kevesebb. Miért volnának hatékonyabbak a versszakok, a fejezetek, a színművek, a könyvek? Pedig ha ebben nem tudok bízni egy kicsit, egy icipicit, képtelen vagyok irodalmi terveim kidolgozásával foglalkozni. Motívum nélkül nem megy. Számomra az, hogy kifejezzem önmagam, egyszerűen kevés. Igen, ez az én személyes problémám, oldjam meg. Saját gondja, vigye haza. Elfogadok minden ilyen értelmű ellenvetést.

De az ember akkor is megoszthatja kételyeit, aggodalmait és bizonytalanságait a papírral, ha csupán kérdései vannak, válaszai nincsenek. Lehet remélni, hogy írás közben majd csak keletkeznek valamiféle válaszok.

Addig is kapaszkodom egy harmadik megbízható idézetbe. Történetesen egy afrikai közmondásba:

Ha képes vagy eleget várni, meg fogod érteni.

Borítókép: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images