2003-ban került adásba a műsor, ami akkora vihart kavart, hogy a japánok egyből követelték a megszüntetését.
Elég vad idők voltak a 2000-es évek elején a tévézést illetően. Mondjuk mindig vad idők vannak a szórakoztatóipari fronton, de az ezredfordulóval sok merész ötlet került ki a stúdiókból. Vannak olyanok, amiket megszépített az idő, és vannak olyanok, amik már akkor sem mutattak túl jól a szórakoztatás oltárán, és ma meg aztán pláne full ciki még visszagondolni is rájuk. Ilyen Stahl Judit műsora, amiben a japán tévé riporterének adva ki magát készített álinterjúkat. Ez egy bézik átverős szituáció, amivel alapból nem lenne gond. Láttunk is már ilyet. Viszont Stahlék egy olyan csavart vittek a sztoriba, ami konkrétan felháborította a magyar japán közösséget.
Kezdjük ott, hogy az volt a műsor alcíme, hogy A világ ferde szemmel. Persze, anno nem akadt ki a píszíméter egy kis sárgázástól, ha ez egy baráti beszélgetés keretein belül történt - valahol még most sem -, de azért országos kereskedelmi tévében művelni ugyanezt, na, az már több mint kellemetlen, egyenesen sértő. És Stahl Judit, mint Micukó kíméletlenül hozta az egydimenziósra lefaragott tipikus japánt, ahogy azt egyesek elképzelik. Hogy menyire sikerült jól megformálni ezt a karaktert? Ito Kazuya, a műsor egyik vendége, így emlékezett vissza:
Gyanakodtam, hogy a japánok nem ennyire értelmi fogyatékosak.
Lehet azt mondani, hogy túl lett reagálva a dolog, hogy ne játsszák itt az érzékeny kis sértődött gyereket a japánok, amikor náluk olyan műsorok mennek a tévében, amikben elég megalázó dolgok is történtek egyesekkel. De! Nyilván mi, jó ízlésű magyarok is kikérjük magunknak, ha ostorcsattogtató parasztoknak vagyunk beállítva. (Amúgy azzal mi a baj?) Vagy mondjuk azt mondják ránk, hogy Hungry Hungarians. Tehát durván sztereotip volt ez a Micukó. És azzal akart vicces lenni, hogy a vendégek megszenvednek egy kamu japán álriporter teljesen blődi kérdéseivel. Mert a sztárvendégek nyilván nem akartak megsérteni egy japán riportert, nem akartak fölényeskedők lenni vele szemben. Sőt! Az történt, hogy a vendégek még olykor egy kicsit le is mentek Micukó szintjére. Ez viszont egy súlytalan beszélgetést eredményezett, ahol nem is a meghívott alany lett a vicc tárgya, hanem a bénán kifigurázott "japán" riporter.
Közben elkezdhetünk arról is vitatkozni, hogy akkor most már semmivel sem lehet viccelni? Nagyon szomorú lenne, ha nem lehetne. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden viccnek vállalni kell a következményét. Akár nevetés vagy éppen megvetés a vége. Vannak persze direkt bántó viccek, ez tény, de nem kell mindenen megsértődni, nem kell mindent magunkra venni. A Micukó is biztos sokaknak tetszett, sokaknak meg nem.
Viszont utólag visszanézve futkos, sőt, maratont fut az ember hátán a dermesztő szekunder szégyen.
Micukó aranyos együgyűségével akarta becukiskodni magát a nézők szívébe, hogy ilyen kedves módon is lehet átverős műsort csinálni, nem kell rommá szopatni és kínos helyzetbe hozni a másikat. Ez a mimózáskodás, ez a gyenge koncepció úgy, ahogy van, megölte a poént, amiből lett a nagy sértődés.
