Visszatért a The Walking Dead, sőt, valahogy sikerült utat találnia vissza hozzám. Rothadó, elő halott állapotában jött felém én meg hagytam, hogy leegye a bőrt az arcomról. És innentől kezdve minden lélekjelenlét és érzelmi bevonódás nélkül tudom nézni hétről hétre az utolsó évad részeit, meg majd a Marvel mintájára egyre jobban táguló The Walking Dead (TWD) univerzum minden további műveit. 

A sorozat egykori érdemeit kár is vitatni. Hogy mostanra maradt-e bármi is, amire a készítők büszkék lehetnek, az viszont már erősen kitárgyalandó topik. De ezt az évad befejezésével bőven lesz idő ki tárgyalni, amikor kiderül, hogy hova is futott ki a sztori, ami onnan indult, hogy Rick Grimes lőtt sebbel kórházba kerül, majd amikor magához tér, azt veszi észre, hogy kicsit más lett itt minden. 

Én a 9. évad elején hagytam abba a sorozat nézését, ami azt jelenti, hogy cirka 2018 novembere óta nem láttam semmit a TWD-ből. Olvastam róla híreket, láttam előzeteseket, de nagyon egyik sem mozgatott meg. Ott hagytam abba, Rick felrobbantotta a hidat. Szóval kimaradt a teljes Suttogók Háborúja. Viszont bepótoltam a rajongók által is szépen felpontozott részt, amiben megismerhettük Negan eredet történetét. Ezzel együtt érdemes nézni az évadnyitót. Érződik a feszültség Maggie és Negan között, de Maggie soha nem tud Rick lenni. És nem azért, mert ő nő, de hiányzik a jelenlétéből a nettó elvetemültség. Maggie nem egy őrült sherif. Még nem. 

De térjünk rá a látottak mögötti dolgokra is! 12 éve vagyunk, dehogy vagyunk, szügyig gázolunk a zombi-apokalipszisben, de még mindig seregnyi sétáló suta hulla tud előbukkani a semmiből.

Még mindig menni kell előre, menni kell fosztogatni, menni kell új helyet keresni, megölni a másikat, gyarmatosítás mi, honfoglalni. 

Miközben rásütném az önismétlés unalmas bilogját a TWD-re, azért hirtelen átfut az agyamon az a szintén végtelenített repedtre rakott toposz, miszerint: a történelem megismétli önmagát. Így már el tudom fogadni, lehet, hogy ez sorsszerű, és lehet, hogy majd velünk is ez lesz, ha valósággá válik bármilyen disztópia, hogy újra és újra el fogjuk követni ugyanazokat a hibákat. Megbízunk valakiben, pedig már kétszer is átvert minket. Bizalmat szavazunk valakinek, aki aztán nem tartja be, amit ígért. Elhisszük, hogy meg fognak támadni minket, de majd ő megvéd, aztán kiderül, hogy senki sem akar már átjönni a felállított kis kerítésünkön. Vagy, hogy a beígért újítások csak neki köszönhetők, közben pedig lopott szajrét osztogatja szét a saját csatlósai között.

A TWD lemodellezi, hogy az embereknek teljesen oké , ha egy diktátor vezeti őket - hisz mit tudnak csinálni, ha tetszik, ha nem, ez van. Látszik, hogy a demokrácia nem egy működő modell, mert ahogy lány-fiú barátság sincs, úgy vezető nélküli közösség sincs. Mindig van valaki, akinek legalább egy kicsivel törtetőbb, hangosabb, kezdeményezőbb a többieknél. Persze vannak kevésbé agresszív módon érvényesülő vezérek, Jézus sem volt egy hadúr, bár ne felejtsük el, hogy később azért Isten nevében el lett követve pár véres hadjárat, de korábbról is van rá példa, hogy az Isten akaratát megtagadó fáraó és népe is eléggé megszívta a 10 csapással, ugye. 

A vezérek legfőbb célja, hogy minél tovább betölthessék ezt a posztot. Ehhez pedig ilyen-olyan megfélemlítési eszközök kellenek. Akár fantom ellenfelek, akikkel rémisztgetni lehet, akár valós, hús és vér emberek, akik meg felspannolják a küzdelmet, illetve láthatóvá teszik az igazi hatalmat. Ezeknek köszönhető az állandó önismétlés, a folytonos fosztogatás, a bizalmi játszmák, majd az alá- és fölérendeltségi viszony látszólagos megbomlása, újra rendeződése. De

a vége mindig ugyanaz: valaki dirigál, mások meg áldozatokat hoznak, szenvednek és szívnak.

Pont úgy, mint a való életben, csak éppen zombik nélkül. 

És akkor most kapcsoljuk Afganisztánt.