Bár az oltatlan teniszezők kedden engedélyezett indulásának semmilyen köze nincs az orosz és fehérorosz játékosok eltiltásához az idei wimbledoni torna kapcsán, mégis ad egy újabb kontextust a szervezők által meghozott intézkedéseknek. Vélemény.
Nem is az a kérdés, hogy ha Novak Djokovic játszhat majd nyáron az All England Clubban, akkor Daniil Medvedev, Andrey Rublev, Victoria Azarenka és a többi érintett miért nem. Mert tényleg az oltottságnak és a nemzeti alapú megítélésnek az összeegyeztetése ilyen értelemben nem releváns. Abból a szempontból már inkább érdemesebb megvizsgálni a dolgot, hogy a döntés elszenvedőit mennyire érte jogos ítélet.
És itt térjünk vissza az Ausztrál Openre, amelyen Djokovic az oltatlansága miatt nem vehetett részt. Most valahogy próbáljunk megfeledkezni arról a hercehurcáról, ami aztán az egész sztori köré kerekedett, egyben arról is, hogy a szerb minden bizonnyal csalni akart az oltási papírokkal. Most csak azt vegyük számításba, hogy Nole úgy határozott, nem adatja be magának a koronavírus elleni védőoltást. Ezért nyilván nem bűnös, és nem szabad elítélni, ugyanakkor saját maga hozta meg ezt a döntést, amely után ráadásul ő vívta ki a konfliktust azzal, hogy a szigorú beutazási szabályok ellenére mégis megpróbálta beügyeskedni magát az év első Grand Slam-versenyére.
Ezzel szemben az orosz és fehérorosz játékosok semmiféle saját döntés, hanem pusztán nemzetiségük miatt részesülnek hátrányos megkülönböztetésben úgy, hogy többségüknek saját országához és pláne annak vezetőihez bőven nincs annyi köze, mint sok más sportágban. A teniszezők alapvetően is nyugodtan tekinthetők kvázi világpolgároknak, akik közül Medvedevék is bizony többször is nyíltan felemelték a hangjukat az Ukrajna ellen indított háború ellen. Ugyanakkor
ha nyíltan kritizálják a Putyin-rezsimet – ahogyan azt korábban a brit sportminiszter, Nigel Huddleston feltételként szabta meg nekik a wimbledoni indulást illetően – azzal akár veszélybe sodorhatják Oroszországban élő családtagjaikat.
Ami az érdekes, hogy az All England Club első embere, Ian Hewitt részben éppen ezzel indokolta állásfoglalásukat, miszerint nem szerették volna ilyen helyzetnek kitenni az érintett játékosokat, ha esetleg közülük valaki erre a lépésre szánta volna el magát. Itt nemcsak ellentmondást, hanem némi álszentséget is érezni lehet. Szankciójukkal bizonyos értelemben valóban védik az orosz és fehérorosz teniszezőket, így viszont nem hagytak nekik választási lehetőséget.
És itt jön képbe a Hewitt által megfogalmazott másik fő indok, mely szerint semmiképpen nem kívánnak hozzájárulni az orosz propagandához. Ez számomra jóval inkább azt mutatja, hogy a szervezők elsősorban saját magukat akarják bebiztosítani ezzel a döntéssel, ezzel ráadásul a jelenlegi helyzetet sem feltétlenül mozdítják előre.
Mert ugyan miért ne találhatna egyéb módokat Putyin és társai, hogy hirdessék nemzetük dicsőségét és erejét?
És vajon az egyéni sportolók szankcionálása tényleg bármilyen módon megrendítheti-e az agresszor országot, vagy segíti-e bárhogyan is a milliószámra szenvedő ukrán lakosságot?
Mert ha nem, akkor csak egy szimpla szimbolikus intézkedésről van szó, amin egyértelműen túlmutatna például egy olyan, játékosok által is javasolt lépés, mely szerint Wimbledon teljes bevételét segélyezésre fordíthatná, ezáltal ténylegesen segítséget nyújtva az arra rászorulóknak.
Egyelőre ilyesmiről nem hallunk. Helyette marad a kollektív büntetés, amire a tenisz világában a második világháború óta nem volt példa, amelyet követően német és japán játékosokat nem engedtek játszani. Ebből is látszik, hogy e tekintetben ugyanott tart a világ, mint jó 75 évvel ezelőtt.
Ráadásul a konfliktusok így tovább generálódhatnak márcsak amiatt is, mert a sportágon belül is van számos nem-orosz személy, aki nem ért egyet ezzel a döntéssel, nem is beszélve a szurkolókról. Putyin pedig az orosz teniszezők áldozati szerepét éppúgy, ha nem akár még jobban felhasználhatja saját propagandája érvényesítésére, mintha valamelyikük megnyerte volna idén Wimbledont.
Nyilván jelen állapotok közepette nincsenek könnyű döntések. Ezen írás csupán arra szeretett volna reflektálni, hogy egyrészt mindig lehet jobban csinálni, másrészt ahhoz, hogy az emberiség fejlődjön, talán túl kellene lépni az olyan berögződéseken, hogy egy országot és annak állampolgárait az élet minden területén és minden irányból szankcionáljanak leginkább egyetlen ember háborús cselekedetei miatt.
