Vajon mit tennénk, ha megtalálnánk egy több évtizeddel ezelőtt írt naplónkat, és szembesülnénk a régi énünkkel? Jókat derülnénk rajta, vagy mélységesen szégyellnénk magunkat? Carrie Fisher pakolászás során találta meg 19 évesen írt naplóját, amit a Csillagok háborúja forgatásán vezetett, nevezetesen a nála másfél évtizeddel idősebb Harrison Forddal való elcseszett viszonyáról.

Fisher nem csupán szembenézett kamaszkori önmagával, hanem hihetetlenül bátran a világ elé tárta egy reménytelenül szerelmes lány legtitkosabb gondolatait. Akik ez alapján azt gondolnák, hogy pusztán egy címlapokra kívánkozó bulvártémán rugózik a kötet, nem is tévedhetnének nagyobbat. Carrie Fisher a rá jellemző cinikus és bölcs humorral mesél a Csillagok háborúja 40 évvel ezelőtti forgatásáról és arról a lányról, aki emlékei szerint akkor volt.

A színésznő beleszületett a showbizniszbe: anyja, Debbie Reynolds a Broadway és Hollywood ünnepelt sztárja volt, aki az Ének az esőben főszerepével örökre beírta magát a filmtörténelembe, apja pedig az énekes Eddie Fisher. Mikor Carrie megszületett, már mindkettő túl volt karrierje fénypontján: anyja Las Vegasban és különböző night clubokban lépett fel évtizedeken keresztül, apját pedig idővel elfelejtette a szórakoztatóipar. Így érthető, hogy esze ágában sem volt követni szülei példáját, ám valahogy mégis belecsöppent - maga sem értette, hogyan, talán csak dacból, hiszen kamasz lévén haragban állt az anyjával, magával, az egész világgal.

Szinte nulla tapasztalattal került bele a Csillagok háborújába. Fisher a maga imádnivalóan nagyszájú stílusában mesél a meghallgatásról, az ikonikus csigahaj kitalálásáról, és arról is, hogyan kattant rá a szájfényre.

“Annyi szájfényt kentem magamra, hogy ha valaki meg akart volna csókolni, biztosan elcsúszik az ajkaimon, elesik és felszakad a szája. Soha nem értettem, mit akarnak hangsúlyozni a szájfénnyel. Azt, hogy mennyi nyál marad a számon, amikor végignyalom? Még ha nyagyon csábosan nyalogattam volna is az ajkamat, akkor sem lett volna annyira ragacsosan csillogó. Olyan nedves nyelv a világon nincsen, legfeljebb a bölényé vagy a kutyámé, Garyé, akinek akkora, mint egy ház, és ha akarja a szemét is képes vele nyalogatni. De ha Gary szörnyű, hosszú, nyúlós nyálnyalábjait a számra - vagy valami más szerencsétlen lány szájára - kennék, még akkor sem lenne meg az a nagyon csábos, nedves kinézet. Inkább úgy néznék ki, mintha valami más jellegű testnedv csillogna rajtam.”

Magáról a forgatásról csak szőrmentén esik szó, és George Lucasról is csak annyit tudunk meg, hogy fiatalon egy csendes, álmodozó fickó volt, akit Fisher rendkívül rokonszenvesnek fest meg. A kötet jórészt arról a bizonyos viharos viszonyról szól.

Ford 35 éves volt akkoriban, házas ember, de a könyv visszaemlékezései szerint egy igazi seggfej. Afféle saját magával tökéletesen elégedett, szűkszavú cowboy, aki magasról tesz a másikra, inkább ledönt néhány sört. Fisher pedig életkora és bipoláris zavara miatt kétségbeesetten vágyott a szeretetre, és a pár hónapig tartó románc idején megjárta a mennyet és a poklot egyaránt.

Maga a napló önmagában talán nem is lenne annyira különleges olvasmány, hiszen alapvetően egy összezavarodott kiscsaj érzelmi hullámvasútja. Egyik pillanatban meghalna a férfiért, a másikban inkább elpusztítaná. Saját hülyeségét ostorozza, majd szerelmes verset ír. Számtalan hasonló történetet ismerhetünk, és sarkítva azt is mondhatnánk, hogy mindez elég közhelyes.

Ám az idős Fisher visszaemlékezése elég durván súlyozza a fiatal lány önmarcangolását, és ettől annyira szívszaggatóvá válik, hogy olykor kifejezetten kényelmetlen olvasni. És hiába poénkodik a színésznő ifjúkori lököttségén, a sziporkázó poénok mögött megbújik valami csendes, ám mély szomorúság: bizony, még 40 évvel a történtek után is munkált benne az a nyomorult szerelem.

A kötet utolsó harmada kicsit tessék-lássék módon lett hozzábiggyesztve a hercegnő naplójához. Fisher már az első oldaltól kezdve értetlenkedik ("Vajon tetszettem nekik? Vajon túl kövérnek találtak? Azt gondolják, ez a lány olyan, mint a kelt fehér kalács, aminek vannak arcra emlékeztető vonásai is? Négy kis pont egy nagy, sápadt és kövér kalácson."), de jót is mulat azon, hogy  Leia hercegnőként egy csapásra vált popkulturális ikonná, szexszimbólummá és erős, határozott, bárkit seggbe rúgó karakterként nők generációinak példaképévé. 

Mivel életútjának a Star Wars utáni részét világszerte jóval kevésbé ismerik, ezért belekerült abba a fránya skatulyába - és a kötet utolsó harmada erről a faramuci hírnévről szól, hogy milyen érzés egy olyan ikonnak lenni, ami a 80-as évek végén belefagyott az időbe. Hiszen, ha Leiára gondolunk, rögtön a fiatal, karakán csaj ugrik be a csigás hajjal vagy aranybikiniben - de maga a színésznő azóta megöregedett. És ezzel Carrie Fisher is tisztában van. Sőt, azzal is, hogy meghízott, hogy már cseppet sem úgy néz ki, mint azokon a fotókon, amiket a rajongók tolnak elé, és azt is jól tudja, hogy ez az egész valahol egy kicsit szánalmas is - nem véletlenül nevezi ezeket a haknikat öltáncnak. Amiket csak azért csinál, hogy ki tudja fizetni a számláit. És noha érezni a melankóliát, mégis, bölcs derűvel mesél ezekről a találkozókról, a rajongókról, akik már magától értetődően a barátjuknak tekintik és a magánéletük minden nyűgét rázúdítják, és a pici lányról, aki már nagyon várta, hogy találkozhasson Leia hercegnővel, és sírva fakadt, amikor szembekerült az öreg Carrie Fisherrel.

Ritkán olvasni ilyen kíméletlenül őszinte, vicces és mégis végtelenül szomorú könyvet. Ezt a szomorúságot csak mélyíti, hogy Carrie Fisher már nem lehet köztünk. És rohadjak meg, annyira igazságtalan, hogy csak a halála után ismertem fel, mennyire fantasztikus ember volt.