Aligha van olyan történész – vagy bárki más, ami azt illeti -, aki többet tudna Budapest ostromáról a II. világháború alatt, mint Ungváry Krisztián, akinek a témában már a sokadik publikációja jelenik meg. A számtalan kiadást megélt, több nyelvre lefordított Budapest ostroma, a Hősök? – A budapesti csata német elitje után itt az új könyve, az Utak a senkiföldjén - Kitörés 1945. Mondanunk sem kell, ellentmondásos témáról van szó.

Budapest parányi területre visszaszorult német védői 1945. február 11-én, amikor már minden remény elveszett mind a sikeres védekezésre, mind a felmentésre, megkísérelték a lehetetlent: nyugati irányba áttörni a több védővonalból álló szovjet ostromgyűrűt. Bár a szervezett áttörés kudarcot vallott az orosz nehézfegyverek tüzében, több ezren jutottak át az első védőövön, hogy aztán a budai hegyek között vagy a Zsámbéki-medencében vadásszák le őket.  A becslések szerint 30.000 német és hozzájuk csatlakozó pár ezer magyar katona és civil közül mindössze 700-an jutottak el a saját vonalakig, mintegy 20.000-en estek el alig 3-5 nap alatt, a szerencsések fogságba kerültek. A holttestek zömét a mai napig nem találták meg, a témáról évtizedekig nem lehetett beszélni, az utókor pedig - nyilván ideológiai vonalak mentén  - vagy hősies önfeláldozást, a "büszkeség napját" vagy éppen értelmetlen mészárlást emleget.

Ungváry Krisztián könyvében nem moralizálni vagy polemizálni akar, mert nem ez érdekli. Röviden és pontosan vezeti le, miért volt megkésett, értelmetlen és rosszul szervezett a kitörés, amely ráadásul a német felsővezetés akaratával is szembement. Ahogy egy visszaemlékező német katona írta:

"Ez a kitörési terv annyira merész, hogy józan ésszel a kezdetektől fogva biztosra vehető a kiviteleztethetetlensége."

A történész okfejtéséből kiderül, hogy a kitörőkre nem a lemészárlás várt Budapesten, amivel sokan érvelnek, hiszen az ott maradt egységek rendezett körülmények között vonultak fogságba – ami nyilván nem volt leányálom, és az SS egységek nyilván joggal tartottak a megtorlástól -, ahogy azt is levezeti, hogy aligha nevezhetjük hősöknek azokat, akik elérték a saját vonalaikat, hiszen bizonyíthatóan voltak köztük háborús bűnösök is. Ungváryt az érdekli, hogyan és milyen körülmények között zajlott le a művelet, és még inkább az, ennek milyen írásos emlékei maradtak ránk, és ezeket az utókor miként használhatja fel. Ez már csak azért is fontos, mert a budapesti a világháború ötödik legvéresebb városostroma volt Sztálingrád, Leningrád, a három ostromot is megélt Varsó és Berlin után, mégis meglepően kevés mű foglalkozik vele.

Az Utak a senkiföldjén - Kitörés 1945 egy rövid áttekintés után öt tanulmányt és tizenhét visszaemlékezést tartalmaz – a tanulmányok között is van olyan, amely visszaemlékezésekre épít, például az, amely a német 36. tüzér mérő osztály szerepét elemzi egy fellelt dokumentum alapján. A laikus számára talán néha kissé száraz tanulmányokat remekül egészítik ki a rövid életrajzzal, esetleg az írások keletkezésének ismertetésével kiegészített, pontos lábjegyzetekkel ellátott visszaemlékezések. Ezek olyan, nagyrészt német katonáktól származnak, akik részt vettek a kitörésben és túlélték azt: vagy átérve a saját vonalakhoz, vagy szovjet fogságba esve. És ezek az összes itt ábrázolt borzalom ellenére lebilincselő olvasmányok, persze nyilván az elbeszélő nyelvi képességeitől, fantáziájától vagy éppen humorától függően. Egyikük például így ír a rendszeresen bírált Karl Pfeffer-Wildenbruch, a német csapatok főparancsnokáról, aki 8 héten át el sem hagyta az Alagútban létesített parancsnoki állását:  

„A bakák között az a szóbeszéd terjed, hogy az erődparancsnok meg fogja kapni az Arany Sebesülési Jelvényt, mert megvakul, amint napfényt lát”.

A visszaemlékezések kivétel nélkül embertelen küzdelemről és hihetetlen megpróbáltatásokról írnak, a rosszul előkészített, sebtében megtervezett hadművelet során, amint a mély hóban, gyalog, többnyire élelem nélkül próbáltak áttörni a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatok egymást követő védőállásain, folyamatos légitámadások és tüzérségi csapások közepette. Az eredeti szövegekből kiderül, kit mi vezérelt, hogyan tudta megőrizni józan eszét és élni akarását – sokaknak a Wehrmacht által rendszeresen alkalmazott, amfetaminszármazékokat is tartalmazó Pervitin és Schoka-Kola pirulák is segítettek -, illetve az, kiben mennyi emberség maradt, és az is, kiben milyen nyomot hagytak az átélt élmények. És talán ez a legutóbbi a legfontosabb ezekben az elmesélésekben.

A könyvet a Jaffa Kiadó adta ki.

Az alábbi linken interjú olvasható Ungváry Krisztiánnal Nagy Dénes filmje, a Természetes fény kapcsán: „Mi az, ami kellemes egy háborúban?”

A legújabb SZESSÖNben Pokorny Lia küzd meg a gitárral, mutatjuk, ki nyert a végén!