Alig kezdődik el A Fehér Lótusz harmadik évada, és máris viszolygunk szinte az összes karaktertől.

Más sorozat esetében ez nem lenne kívánatos fejlemény, de itt annak a jele, hogy Mike White showrunner ismét csak kiváló munkát végzett. A luxushotelfranchise-ban játszódó antológiaszériának ugyanis pont a külső és belső közti kontraszt és feszültség a legnagyobb szexepilje, vagyis hogy az álomszerűen csodálatos környezetben belülről rothadó, gyarló figurák vergődését figyelhetjük. Képzeljük csak el, milyen lehangoló is lenne, ha az derülne ki a sorozatból, hogy ezek a gusztustalanul gazdag emberek, akik számunkra elérhetetlen luxusban pihenik ki a fáradalmaikat, cserébe még jó emberek is. Hát nem sokkal megnyugtatóbb egy olyan történetet követni, amelynek az a tanulsága, hogy nem érdemes irigyelni azokat, akiknek telik egy éjszakánként több ezer dollárba kerülő lakosztályra, mert amúgy ők (is) boldogtalanok?

Hawaii és Szicília után a helyszín ezúttal Thaiföld egyik szigete, és itt is azzal nyitunk, hogy valaki elhalálozik a nyaralóparadicsom területén, de se a gyilkos, se az áldozat személyét nem ismerjük meg. Szokás szerint ugrunk vissza egy hetet az időben, ahhoz a ponthoz, ahol megérkeznek hajón a szereplők a Fehér Lótusz szállodába, és elfoglalják a lakosztályaikat. A vendégek közt ezúttal is akad egy amerikai család; a férj, Timothy a pénzügyi szektorban dolgozó nagymenő (Jason Isaacs), a neje főállású feleség (Parker Posey), a három gyerekük közt pedig van az apja cégénél dolgozó, tesztoszterontól duzzadó macsó (Patrick Schwarzenegger), a gimnáziumban frissen végzett, még szűz fiú (Sam Nivola) és a buddhizmus iránt érdeklődő lánytestvér (Sarah Catherine Hook). Érkezik három negyvenes nő is, egy közepesen ismert tévés színésznő Los Angelesből (Michelle Monaghan), egy New York-i vállalati ügyvéd (Carrie Coon) és egy texasi üzletember felesége (Leslie Bibb), akik gyerekkori barátságukat próbálják feléleszteni. Természetesen férfi-nő felállás is van, a rejtélyes és nagyon mogorva, életunt Rick (Walton Goggins) a nála minimum húsz évvel fiatalabb, életvidám Chelsea-vel (Aimee Lou Wood) alkot furcsa párost. A második évadhoz hasonlóan ezúttal is kapunk visszatérő szereplőt, rögtön kettőt is, a Jennifer Coolidge által alakított Tanya exférjét, Greget, aki egy közeli szigeten él a fiatal barátnőjével, és az első felvonásban megismert Fehér Lótusz-alkalmazott Belindát (Natasha Rothwell), aki szakmai továbbképzésen vesz részt. A szálloda háttérben szorgoskodó személyzetéből pedig most is előtérbe kerülnek páran, a vendégekhez kirendelt mentorok és segítők mellett leginkább az egyik biztonsági őr romantikus megpróbáltatásait követhetjük, aki reménytelenül szerelemes az egyik alkalmazottba (Lalisa Manobal, a Blackpink nevű koreai lánybanda thai születésű tagja.)

Gondolhatnánk akár azt is, hogy ez a formula a harmadik évadra már a kifáradás jeleit mutatja, de – az első három epizód alapján –, semmi ilyesmitől nem kell tartani. Izgalmasan irritálóak vagy éppen szánalomra méltóak az új szereplők,

élmény nézni, ahogy áskálódnak egymás ellen vagy főnek a saját levükben,

miközben kényeztetik magukat az ötcsillagos intézményben és környékén. A sorozattal foglalkozó legutóbbi elemzésünkben azt a konklúziót vontuk le, hogy az első évad a pénzre, a második pedig a szexre fókuszált, és bár voltak olyan találgatások, hogy az új fejezetnek a halál és a spiritualitás lesz a fő témája, az első három rész alapján egyelőre inkább a különféle identitáskrízisek és élethazugságok jelentik az átívelő szálat a karakterek közt. Mind a két idősödő férfinek van valami sötét titka, Ricknek még a foglalkozását sem ismerjük meg, de vélhetően illegális ügyletek állnak a háttérben, és az is kiderül, hogy egy masszív életközepi válságot él át, Timothy pedig épp most tudja meg, hogy az irodáját odahaza megszállta az FBI, de minderről a családja előtt hallgat. A három gyerekkori barát eközben a közös vacsorákon és koktélozások alatt eljátssza, hogy tökéletes köztük a harmónia, versenyt csinálnak abból, hogy ki tud jobban hízelegni a másiknak, de amikor csak ketten vannak, kibeszélik azt, aki épp nincs jelen.

Mindenki képmutató, mindenki szerepet alakít, és mindenki függ valamitől, legyen az drog, gyógyszer, képernyő, státusz vagy mások elismerése.

A casting ezúttal is parádés, az identitáskrízises Ricket alakító Walton Goggins, a kisebbségi komplextustól sújtott ügyvédnőt játszó Carrie Coon, az autentikus seggfejet hozó  Schwarzenegger és a barátzónában ragadt Tayme Thapthimthong még közülük is kiemelkedik, egyedül talán Parker Posey tolja túl – esetében egyértelmű, hogy szándékosan próbál Jennifer Coolidge manírjaira rálicitálni.

Ezúttal is külön szereplőnek számít a közeg, sőt, most talán még hangsúlyosabb is, hogy milyen háttér előtt zajlanak le a tragikomikus játszmák. Az egzotikus hawaii vagy a festőien szép szicíliai tájakkal ellentétben a luxushotelt körülölelő buja thai dzsungel baljós hangulatot áraszt, pláne a mindig zseniális Cristobal Tapia de Veer ösztönvilágot megidéző, állati hangokat is felhasználó zenéjével megtámogatva. A rejtélyek is sűrűbbnek, és a bűnügyi szál is erősebbnek tűnik (már a második részben lezajlik egy fegyveres rablás), úgyhogy van rá esély, hogy a harmadik évad még az eddigieknél is sötétebb helyekre kalauzolja el a közönséget – konkrét és átvitt értelemben egyaránt.