Az igazi modern kémek nem olyanok, mint a piff-puff látványmozikban, szinte sosem magas, jóképű férfiak, és csak akkor húznak szmokingot, ha nagyon-nagyon muszáj. Szerintem nem valószínű az sem, hogy csilivili luxusautókkal szaladgálnának, hiszen létérdekük a feltűnés kerülése. Vodka-martini már elképzelhetőbb, már annak, aki szereti. Egy valamiben stimmelnek a Bond-típusú filmek, hogy ezek a fickók (sőt, sokszor nők) nagyban játszanak és a tét nem kevesebb, mint a világ sorsa, rövid és hosszú távon.
De felejtsük el James Bondot, mert ő mégiscsak egy mesehős, és képzeljünk el egy igazit. Nyilván nincsenek filléres gondjai, hiszen aki a világ sorsával játszik, az nem kér kölcsön kenyérre. De jómódját sem teszi ki az ablakba, nem kellenek sem az irigyek, sem a vetélytársak. Utóbbiból amúgy is van elég. Mindenképpen tehetséges emberről van szó, jó egyetemek, minimum 3-4 nyelv anyanyelvi szintű ismerete, de ha mellettünk ül a repülőgépen, azt hinnénk: hmm, nyilván valami konferenciára utazó egyetemi tanár, sajtótudósító vagy esetleg diplomáciai középkáder. Vagy író. Szimpatikus, megnyerő modorú, szellemes ember, ha társalgásba kezdünk vele. Lehet, hogy még használni sem tudja a lőfegyvereket, nemhogy ölni velük. (Arra speciális embereik vannak a különböző titkosszolgálatoknak.)
Elliot (nem mondom meg ki játssza, mert kiléte része a film csattanójának, bár aki veszi a fáradságot ki is derítheti), a 10 nap szeptemberben című film hőse is egy efféle fickó lehet, bár csak a végén láthatjuk meg őt, az egész film folyamán várunk rá, mint Godot-ra, csak éppen ő megérkezik. Szóval nem az a lenyalt hajú bájgúnár, ám mégis nagy dolgok tudója. Utolsó, mint kiderül igen nagy jelentőségű akcióját hajtja végre, és nem bízik benne, hogy túl is éli. Ezért egybehívja családját, első házasságából született amerikai fiát (Tom Riley), a másodikból született francia lányát (Sara Forestier), valamint második feleségét (Juliette Binoche), aki a teljesség kedvéért szintén kém, méghozzá egyenesen kémtanárnő. Persze, egy kémcsalád élete nem éppen bonyodalmaktól mentes, ha nem is annyira mint Cortezéké (Kémkölykök X), de azért eléggé. Tevékenységükből fakadóan különböző nemzetiségű hálózatok érdekeinek és érdeklődésének kereszttüzében élnek, sőt, kezdetben a két gyerkőc sem szereti egymást. Anya laza humorral terelgeti őket egymás felé, a családot pedig a nagy találkozó felé, a mesés Velencébe...
Az eddig jó hosszú forgatókönyvírói, és valamivel rövidebb produceri karrierrel rendelkező Santiago Amigorena első igazi rendezése a 10 nap..., ám látszik, forgatókönyvíróként is meg tudta tanulni a filmrendező szakmát. Mindkét alkotói poszton ő jegyzi a filmet, így ezt nyugodtan tekinthetjük szerzői filmnek is. A fordulatos történetet biztos kézzel, végiggondolt koncepcióval vezényli végig, a szó jó értelmében vett európai művészfilmes hagyományok nyomán. Mint ilyen, egyértelmű, hogy nem egy, a valóságtól az idealizált világba helyezett mesét ad elő, hanem inkább a realitás mélyére kíván ásni, annak egyéni, sajátos színeit felvillantva. A végső csattanót látva, elgondolkozhatunk, vajon így történhetett-e? A film egyik erénye, hogy el tudja hitetni, történhetett így is.
A másik erénye pedig az, hogy emellett szórakoztató is. No, ne várjunk látványzuhatagot és poén-tűzijátékot, az, témánál maradva Cortez és Bond urak asztala, a 10 nap...-ban ilyen nincs. Bár, a film nagyobb felében helyszínként szereplő Velence szerintem felér bármelyikkel, ehhez még hozzájön a finom humorú, csavaros, sejthető, mégis eléggé mellbevágó csattanóval lezárt történet. Ráadásként, az öregedni nem képes, ám egyre szebb Juliette Binoche, akinél jelenleg kevés természetesebben játszó színésznőt látni mozivásznon, valamint John Turturro, aki egy újabb frenetikusan megformált pszichopata figurával örvendeztet meg bennünket. Honi színészeinknek pedig iránymutató, hogy nem muszáj angolabbul beszélni az angolnál, sokszor a természetes akcentus a hitelesebb.
