Az igaz történetekben az a jó, hogy lehetnek néhányan, akik ismerik végét, s így tudják, ki a gyilkos. A híres rendezők mindenkori következő dobásában meg az a jó, hogy mindenki tudja, mire készül épp a mester, vagy mivel készült éppen el. Innentől minden az alábbi párbeszéd szerint zajlik: Szevasz, megyek moziba. Mit nézel meg? Danny Boyle új filmjét. Aha, a trainspottingos, a gettómilliomosos ürge, ismerem. Valami százvalahány óra. Aha, vágom, amiben a hegymászó csávó levágja a karját, mert beszorul. Ja, az.
Ilyenformán akár a mozi nagy ívben megvalósított elkerülésével is kijelenthetnénk: kösz, már láttuk is. Hogy így miről maradnánk le? Egy reményteli ifjú filmsztár másfél órás szenvedéséről. Ez valami egészen modern method acting lehet, amivel Boyle kísérletezik: beltestünk szimpatikus interjúalanya, James Franco másfél órán át szenved, hogy megszabaduljon egy sziklahasadékból, ahova a nehéz kő beszorította - igen, igen, a karjánál fogva. Illetve másfél órán át szenved, hogy valami színjátékra emlékeztetőt produkáljon - egy előre eldöntött szituáció béklyójában. Szinte biztosan sokaknak tetszeni fog látványos igyekezete, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni még attól sem, hogy nem üvölti végig a filmhosszt a szerencsétlen, attól még semmi nem visszafogott ebben a moziban - sokkal inkább a nagyszabású semmihez, a legalpáribb hatásvadászathoz van szerencsénk. Nem is az elsőhöz, hisz ez egy szakág: egymást érik a moziban a balesetüket csodával határos módon, s mindgyakran elhalt társaik elfogyasztásával túlélők színigaz történetei.
