Az idővel és az utcasarkokkal fut versenyt Jack Mosley őrmester. Pedig az éjszakai műszak után sok mindenre vágyik, csak újabb megbízatásra nem. Egy kiskaliberű bűnözőt, Eddie Bunkert kell átkísérnie az őrsről a tizenhat utcányira levő bíróságra, ahol az majd tanúskodni fog. Főnöke - ismerve a New York-i kora reggel közlekedési viszonyait - száztizennyolc percet ad arra, hogy Mosley teljesítse a feladatát. Körülbelül annyi időt, amennyi a 16 utca című amerikai film vetítéséhez is szükséges.
Richard Donner rendező nálunk a kevésbé felkapott és népszerű alkotók közé tartozik. Ennek oka talán abban keresendő, hogy az indulás, mely egyúttal az alkotói pálya csúcsát is jelenti mind a mai napig, még jóval a hazai rendszerváltozás előtt kezdődött. A pontosan harminc évvel ezelőtt bemutatott Ómen a pszichothriller műfajának klasszikus darabja, néhány jelenete még Kubrick Ragyogásával is állja a versenyt. Nálunk legfeljebb néhány kiváltságos vagy fanatikus láthatta, rossz minőségű, recsegő-ugráló német feliratos csempészkazettán. A sors iróniája, hogy az idén vetített újrafeldolgozás szerte a világon érdektelenségbe fulladt. A Donner-féle - Magyarországon szintén halasztott vetítésű - Superman indította útjára a képregények végeláthatatlan megfilmesítését, ám csak annyi vizuális hókuszpókusszal, amennyit az emberi szem még képes befogadni. Él és virul viszont a Halálos fegyvertetralógia, nincs olyan szezon, hogy valamelyik csatornán nézőszámnövelőként ne vetítenék a sorozat darabjait. Richard Donner a szó legjobb értelmében vett mesterember, szakmailag felkészült, igényes, nem magamutogató. Ebből a rendezőtípusból sem fut sokkal több a világon, mint a csúcsot jelentő alkotókból. De a mesterember jellemzője, hogy hozott anyagból dolgozik, s csak annyit hoz ki belőle, amennyi benne van...
A 16 utca másik húzóembere Bruce Willis. Mozisztár véletlenül vagy érdemtelenül senkiből sem lesz, Willis hullámzó színvonalú pályáján bebizonyította, hogy erőteljes sugárzású személyiség és jó színész. Amikor a nyitó jelenetben a takarásból előlép, nem ismerünk rá. Ez nemcsak a sminkes dicsérete, hanem a múló idő lenyomata is az arcon. Szerepe szerint egy idült alkoholista nyomozót alakít, aki már kora reggel remegő kézzel keresi a fiókok mélyén a kanadai whiskeyt, aki képtelen kilépni a kutyaharapást szőrivel ördögi köréből. A figura a Chandler-regények hősére, Phil Marlowe-ra utal, de az összehasonlítás ezzel be is fejeződik. A whiskeymárkán kívül nincs motivációja az ivásnak, nincs kiábrándulás az élet megbomlott erkölcsi rendjéből, a betevő kortyot biztosító rendőri pályából. Csak a másnaposság és a borosta marad. Ebből kell száztizennyolc percet produkálni.
A forgatókönyv a kaland- vagy akciófilm jól bevált, működőképes dramaturgiájára épül. Sajnos, csak a kiindulópont. Jack Mosley nyomozó beülteti kocsijába a visszafogottan motorikus beszédű Eddie Bunkert, aztán a csúcsforgalomban araszolgatnak. A fekete Eddie jellemzi Mosleyt, megjegyzést tesz pókhálós tekintetére és bizonytalan járására. Az egyoldalú beszélgetésnek pisztolysorozat vet véget, s a film igencsak kezdetén egyértelművé válik, hogy Mosley rendőrtársai szeretnék likvidálni a bíróságra igyekvő tanút. Az alapszituáció felvázolása után kezdődhetne a forgatókönyv írójának munkája, de ez elsikkadt. Megfordulunk a kínai negyed mosodáinak és éttermeinek pincelabirintusában, toronyházak tetejére jutunk ki lejárt szavatosságú lifttel, földalattin utazunk, csak azért, mert a bírósági tárgyalás csak tíz órakor kezdődik.
Egy fiatal magyar rendező azt nyilatkozta, hogy szeretne annyi pénzből filmet forgatni, hogy az utcai jelenetekben a járókelők ne bámuljanak bele a kamerába. Bruce Willis még mindig van akkora sztár, hogy a New York-i gyalogosok utána forduljanak. Az integetés szerencsére elmarad, csak a tucatáru pereg a vásznon.
