2 sci-fi - Csak a robot - Neill Blomkamp: District 9; Jonathan Mostow: Hasonmás

Az egyik térfélen Peter Jackson és dél-afrikai felfedezettjei, a másikon Bruce Willis és hollywoodi kiszolgálószemélyzete keveredik tudományos-fantasztikus helyzetekbe. Jól mutatnak egymás mellett: a District 9 tőlünk óvja a földönkívülieket, a Hasonmás a gépektől bennünket.

A District 9 úgy kezdődik, hogy az MNU az UIO protokoll szerint kívánja kitelepíteni a Johannesburgban elgettósodott alieneket, ezért ki is kézbesíti valamennyinek az I-27 végzést. A JV766-os bérleményben kisebb népirtás történik, a kilakoltatást vezető MNU-ügynök mutálódni kezd, s kétségbeesett féllényként simán elsüt egy AMR-B5-öst is, pedig erre előtte egyetlen ember sem volt képes. 2054-ben viszont ott tart az emberiség - de ezt már a Hasonmásból tudjuk -, hogy a VSI neuronszékeiből irányítjuk fiatalos hasonmásainkat, ám egyszer csak feltűnik egy rosszarcú motoros a sikátorban, és EV vírusvetőjével nemcsak robothalált, de emberit is okoz. Mindezek ismeretében már csak egyetlen kérdés marad: hány éves a kapitány?
Az utópisztikus handabanda persze csak a műfaj velejárója, máskülönben nagyon is egyértelmű, mire megy ki a játék. A District 9-ben például arra, hogy miként lehet néhány, az emberiségre nézve nem túl hízelgő alapvetéshez olyan kulisszát találni, ami a fizetőképes célcsoportok számára is izgalmas. Itt van például az ismert tétel, a "nálunk nincs rasszizmus, de igény az lenne rá": vajh, milyen műnem illene legjobban az illusztrálásához? Felemelő apartheidfilm? Eastwood ilyennel jön karácsonykor. Holokausztdráma? Nemrég Jean Reno forgatott ilyet. Legyen inkább áldokumentarista alien-akciófilm! Az ilyen ötlet valószínűleg csak egyszer jó, de ha profi kezek bábáskodnak fölötte, szépen szárba szökkenhet. A mentori-produceri széket elfoglaló Peter Jackson protezsáltja, a nagyfilmet most először jegyző dél-afrikai Neill Blomkamp, az egykori vizuális segéderő magabiztosan trafált a céltábla közepébe. A földönkívüliek lakta johannesburgi slum képeivel és a csicskássorban guberáló idegenekkel éppúgy, mint a vállról indítható áldokumentarista stíllel és a szakszerű akciójelenetekkel. A legjobb az egészben azonban mégiscsak az, hogy a film legpozitívabb emberhőse éppen az a szorgalmas kisember, akire a gondos adminisztrációt kívánó népirtások minden korban bizton építhetnek. Hősünk egy ilyen jól fésült "parancsra tettem" fogaskerék, ő vezetheti a földönkívülieket kitelepítő akciót, melynek során mintegy félszáz alientojást sikerül eltüzelnie, arcán a jól végzett munka örömével. Kötelességtudó, jó fiú ő, aki a kamerának dicsekedve húzza ki a táplálékot továbbító csöveket egy alienkeltetőből, miközben lelkesen magyarázza, mi történik: figyelj már, hát nem érdekes, olyan kis pukkanásokkal égnek ezek, mint amikor otthon a popcornt sütögeted! Emberünk ezután gyorsan mutálódni kezd, két szimpatikus E. T. pedig segít rajta, de ez már a kötelező akciórésze a dolognak, amiben éppenséggel a Hasonmás sztárja, Bruce Willis sem utolsó, bár az ő szerződése tilt mindennemű alientojás-égetést. Nagyon rosszul kell ahhoz mennie az üzletnek, hogy Willis akár egy kisebb népirtást is bevállaljon, így inkább eljátssza a Die Hard 2054-ben játszódó epizódját, melyben vagyunk mi, a májfoltos, lepedékes fogú, elhízott otthonülők, és vannak az otthonról irányított hasonmások; csupa olajozottság, kellem és fiatalos rugózás, ám jön a vírusvető, és vége a fogyasztói idillnek. Hiába azonban a keménykedés, az, amivel Willis robotmása a sarki gettóban találkozik, lányregényes tájleírás csupán Jacksonék szemétdombvalóságához és laboratóriumi alienkísérleteihez képest. Ebben az öszszehasonlításban nehéz nem észrevenni, hogy Hollywoodot menynyire lefutották saját külsősei, pedig a Hasonmás a maga nemében tisztességes baromság, Willis könnyen megbocsátható őszikéinek egyike.