Volt nekünk egy zongoraművészünk, szegény sorsból, a szó szoros értelmében vett nyomorból lett ámulva csodált csodagyerek, majd felnőtt zongoraművész, akit azonban a hivatalos művészvilág nem fogadott be, mert származása "zsenánt" volt. Zenélt hát bárokban, ócska lebujokban. A háború hadifogságba sodorta, ahol kezei, a csodatévő kezei elfagytak. Túlélte, leszerelt, és újra lebujokban játszott, míg a zenetermekben csasztuskák, vezérdicsőítő kantáták szóltak. Disszidált, de elfogták. Újra börtönbe csukták, finom zongoristakezeivel követ hordattak. '56 október 22-én mégis Bartók zongoraversenyét játszotta az Akadémián, sokan mondják, ezzel a legtöbbet tette hozzá a másnapi forradalomhoz. Később aztán Párizsban érte a régen megérdemelt világhír, azonban ezt sajnos Cziffra György meggyötört egészsége miatt már nem élvezhette sokáig.
Úgy mondják, Cziffra a börtönben az asztalra felvésett klaviatúrán gyakorolt. Jennynek, a 4 perc című sokat díjazott német film egyik főszereplőjének hasonlóképp börtönsors jutott, bár más okból mint a híres magyarnak. A lány is a priccs melletti asztal lapjába karcolta a fekete-fehér billentyűket, bár ő játszhatott igazi zongorán is. Cziffrához azonban csak annyiban hasonlít alakja, hogy nagyon tehetségesnek bizonyul zongorázásban, és börtönben ül. Ettől eltekintve Jenny "rokona" inkább a jó Will Hunting. Jenny ösztönös zseni, zabolátlan, ön- és közveszélyes pszichopata, csakúgy mint Will. Csak nem matekban, hanem zongorában. A zsenialitás viszont éppúgy tör fel belőle, mint a buzgár, viszont elfojtani nem lehet.
A filmben megvan a Robin Williams által alakított tanár megfelelője is, a nyolcvanéves Frau Krüger személyében, akit a német "új hullám" emblematikus alakjának, Moritz Bleibtreu-nak édesanyja, Monica Bleibtreu alakít. Azonban a 4 perc azért több mint a Good Will Hunting egyszerű áttétele női nemű szereplőkre.
A rendező-forgatókönyvíró Chris Kraus szép, veretes drámát faragott a zabolázatlan és féktelen zongorazseni lány és az idős, leszbikus zongoratanárnő kapcsolatából, sajnos a végét bizonyos szempontból csúnyán elrontotta, de erről a cikk végén essék szó. Az utolsó négy percig nincs is semmi baj a filmmel. Két okkal díjazott drámai színészi alakítást láthatunk, Hannah Herzsprung (Jenny szerepében) egy két lábon járó pokolgép, amelyről nem tudni, mi lesz, ha robban: vagy úgy játszik Beethovent, Mozartot és Schumant, mint a szerzők, vagy pörköltszerűvé veri valaki fejét. Megtörténik mindkét lehetőség, többször is, és mi nézők percig sem gondolkozunk azon, miért is. Tényként vesszük, ennek eléréséért színész többet nem tehet. Tökéletes ellenpont (úgyis, mint zenei kifejezés!) a zongoratanár alakja. Aggályosan visszafogott, hűvös nyugodtság, céltudatos erély és finom nőiesség lakozik a megdöbbentően szép idős női arc mögött, amely a kellő pillanatban, meglepő módon, még humoros is tud lenni.
Frau Krüger története búvópatakként felvillanó flasbackekben tárul elénk, míg Jenny sztoriját önmaga köpi elénk, a maga keresetlen módján. A két azonos fajsúlyú, de tökéletesen ellentétes egyéniséget bemutató történet nem is szólhat másról, mint a két nő viszonyának alakulásáról, amit a kettejük közt jelenlévő feszültség alaposan dinamizál. A zongoratanárnő másik tanítványának, az esetlen, tohonya, és főleg buta börtönőrnek, valamint a börtön lakóinak a tudatlan és értetlen féltékenységen alapuló mellékszálai csak kihangsúlyozza a cselekmény két fő figurájának jellemvonásait. Jenny és Frau Krüger mintegy két órán keresztül szépen, ízléssel fényképezve, érdekfeszítő retorikával elmesélve idomulnak egymáshoz, várjuk, hogy eljöjjön az a várva vélt csodás négy perc, amikor...
Az a néző, aki nem különösebben tájékozott a zongorairodalomban, nyilván semmi kivetnivalót nem talál Jenny eksztatikus fináléjában, legfeljebb egy picit tarthatja, amúgy filmes módon, "túlspilázottnak". Ám egy magamfajta átlagos zenebuzi csak mosolyog ezen a drámainak szánt zongorába-benyúlós, pörgő-forgó mutatványon, amit már Jerry Lee Lewistól Thelonious Monkon át John Cageig, Kurtág Györgyig sok mindenki bemutatott már, stílustól, műfajtól függetlenül. Részemről a tátott szájból induló ováció helyett így csupán udvarias taps jut a filmnek, amit ezzel a jelenettel rendezője picit hiteltelenné tett. Kár érte.
