Van úgy, hogy a költő nem arra gondol, amire a nézők jelentős része.
Mint minden más művészeti ág képviselői, a filmek is teljesen szubjektívek. Egy dolog azonban szeretni vagy utálni egy filmet, mint teljesen félreérteni, és nem látni meg benne például a felszín alatt rejtőző szatírát vagy az árnyalatokat. Lássunk most erre 6 kirívó példát!
Ad Astra (James Gray, 2019)
Valójában nem meglepő, hogy James Gray sci-fijében sokan csalódtak, mert a többségnek ez a műfaj egyenlő a kozmoszban játszódó akciófilmmel. A felszínen úgy tűnt, hogy az Ad Astra is pontosan ilyen, egy űrhajós történetét meséli el, aki elindul egy galaxison átívelő küldetésre, hogy kijavítsa apja expedíciójának hibáit és közben megmentse a Földet.
A Brad Pitt és Tommy Lee Jones főszereplésével készült, és mára nagyrészt feledésbe merült film azonban nem egy akció-sci-fi volt, hanem egy generációs traumát éveken át elszenvedett főszereplő pszichológiai mélyfúrása, benne Pitt karrierje egyik legalulértékeltebb alakításával.
Becstelen Brigantyk (Quentin Tarantino, 2009)
Ha van film, amely tökéletesen megtestesíti Tarantino stílusát és személyiségét, akkor az a Becstelen Brigantyk erőszakos bosszútörténete, amelyben egy csapat zsidó–amerikai katona gyilkos tervet eszel ki különböző náci vezetők megölésére az 1940-es, németek által megszállt Franciaországban. A felszínen a film szépen illeszkedik az olyan, második világháborúban játszódó erőszakos akciófilmek műfajába, mint A piszkos tizenkettő vagy A nagy szökés.
Bár nézhető így is, Tarantino filmje egyben tükröt is tart a nézőknek, folyamatosan szembesítve őket azzal a kettős mércével, miszerint a főszereplők "hősies" erőszakát éljenzik, miközben a nácik hasonló tetteit (jogosan) elítélik. Ezzel megkérdőjelezi annak a műfajnak a brutalitását is, amelyhez a filmje papíron besorolható.
The Master (Paul Thomas Anderson, 2012)
Sok kritikus és filmrajongó számára a The Master jelenti Paul Thomas Anderson karrierjének csúcsát. A szerzői drámát, amelyben a Joaquin Phoenix által alakított, második világháborúból visszatérő veteránnak egy szektavezér lesz a mentora, sokan a szcientológia alapítójáról, Ron Hubbardról szóló sztoriként értelmezték.
A The Mastert részben valóban Hubbard ihlette, de azt állítani, hogy ő a film fő fókusza, tévedés. Anderson filmjének mondanivalója inkább arra vonatkozik, hogy a második világháborúból hazatérő férfiakat mentális problémák sokasága sújtotta, kiölve belőlük az önazonosságot is.
Harcosok klubja (David Fincher, 1999)
Sok tizenéves fiú és fiatal férfi számára David Fincher Chuck Palahniuk-adaptációja több mint egy, a kortárs kapitalizmus buktatóira rávilágító szatíra, helyette egyfajta inspirációs történetként nézik egy olyan hősről, aki elmenekül ebből a társadalmi zűrzavarból.
Palahniuk és Fincher vízióját egy olyan világról, amelyben a férfiak a testi erőszak eszközeivel próbálnak valamiféle szellemi megvilágosodást találni, abban a hitben, hogy ez visszavezeti őket létezésük valódi értelméhez, semmiképp sem szabadna követendő példaként nézni. A Harcosok klubja nem egy útmutató arról, hogyan kell erőszakosan lázadni a társadalom ellen, hanem egy figyelmeztetés, főszerepben egy mentálisan beteg férfivel.
Nem vénnek való vidék (Ethan Coen, Joel Coen, 2007)
A Coen fivérek egyik legjobb filmje egy semmihez sem hasonlítható western. A Texasban játszódó Oscar-díjas Nem vénnek való vidék egy nyugdíjazás előtt álló, régi vágású seriff történetét meséli el, aki kénytelen szembenézni egy gonosz pszichopata ámokfutásával egy félresikerült drogügylet után.
A film thrillerként és drámaként is működik, de a legjobb benne a neo-western aspektus, valójában ugyanis arról a generációváltásról szól, amely a mitikus Vadnyugat napjaitól a modern világ nihilista erőszakosságáig tartó periódusban ment végbe, és ahol a banditák már egy teljesen új erkölcsi kódex szerint működnek.
Csillagközi invázió (Paul Verhoeven, 1997)
Paul Verhoeven Csillagközi inváziója egy időben esélyes lehetett a minden idők leginkább félreértett filmje címre, de a megjelenése óta eltelt évtizedek alatt kultikus népszerűségre tett szert, és hívei már úgy nézik, ahogy kell – szatíraként.
Ennek ellenére sokan valóban elhitték, hogy a fasizmust propagálja, sőt, egyes kritikusok odáig mentek, hogy a film alkotógárdáját "nácinak" nevezték. Egyesek még mindig így gondolják, annak ellenére, hogy a Csillagközi inváziót az amerikai militarizációról és a médiában megjelenő erőszak dicsőítéséről szóló szatíraként képzelték el Verhoevenék.
Via: Far Out
