A James Cameron által majd' három évtizede feldobott, folytatásokban, utánzatokban és tévésorozatokban tovább boncolgatott "Az emberek vagy a gépek győznek?" kérdését végre-valahára megválaszolta valaki: a rongybabák. Azaz csak első blikkre rongybabák ők, valójában különböző fém- és favackokból összetákolt, zsákvászonnal burkolt, kedves kis lények, akik pechjükre a nagy világégést követően kénytelenek intézni ügyes-bajos dolgaikat. Ezek jobbára a robotkutya, a robotmadár és más robotmicsodák előli menekülésben, illetve egymás cseszegetésében merülnek ki. Mielőtt megkönnyebbülnénk, hogy az emberiségnek végleg vége, és soha többé nem kell az egyre multifunkcibb masinákkal fogócskázó John Connort néznünk, hamar leesik a - később ért-he-tő-en-és-ta-gol-tan elmondott - leglényeg, miszerint kis barátainkban élnek tovább az emberek, legalábbis a lelkük. Utóbbi információ szó szerint értendő, ráadásul a mechanikusan előidézett lélekvándorlás és a köré hímzett filozófiai mélytartalom a Tim Burton producerálta mű kábé legeredetibb gondolata. Ezen túlmenően a csapat-összekovácsolódós filmek mindahány sablonjához; jellemfejlődésekhez, vitákhoz, kibékülésekhez és szerelembe esésekhez van szerencsénk. Persze azért megbocsáthatjuk az 1-től 9-ig számozott lényecskék mérsékelten izgalmas ténykedését, hiszen pixeleik igazán szépen vannak egymáshoz illesztve. Kár, hogy az emberi civilizáció romjait részletgazdagon és ötletesen bemutató képi világ egy használaton kívül helyezett T-800-asnál is berozsdásodottabb történet hátteréül szolgál.
