Igazából minden kritikus ilyen filmről álmodik. Amihez nem is tud igazán kritikusként viszonyulni, mert már az első kockáktól oda a hűvös megfigyelés luxusa, oda a kekeckedő okoskodás, a film menthetetlenül beszippantja, néző lesz maga is, sőt nem is csak néző, egyenesen rajongó. A Pixar Stúdió legújabb dobása, a WALL-E tipikusan ilyen mozgókép: egyszerre melegíti fel a szívet és szorítja el a torkot, és olyan meggyőzően mesél egy szemetet eltakarító robot kapcsán az emberségről, a soha nem pusztuló érzelmekről, hogy az ember már egész másként néz otthon a kenyérpirítóra.
Pedig ha jobban belegondolunk, most a szokásosnál is nagyobb kockázatot vállalt be a Némó nyomában és a Szörny Rt.-vel már bizonyító rendező, Andrew Stanton. A film első harmadában ugyanis egy szál szereplőre, az emberiség szemetét takarító, aprócska gépre (plusz egy csótányra) bízza a filmet. Ha ő bukik, minden bukik. A hétszáz év alatt "elemberesedő" gép rutinos hétköznapjait látjuk, mindenféle szöveg nélkül, ám annál meggyőzőbb, igazi személyiséget kiadó, hangdarabokból összeálló "monológgal". De elég pár egyszerű gag (WALL-E a lánctalpait otthon papucs módjára veti le), néhány megdöbbentő kép a felhőkarcolókat is lepipáló szeméthegyekről, mindez megkoronázva a filléres emlékeihez, kis csodáihoz ragaszkodó, a legteljesebb magányt megélő robot derűjével, hogy tudjuk: innen már nem lehet hibázni. És tényleg: nem lesz erőltetett sem a kibontakozó robotszerelem, sem a környezetvédelemre koncentráló, minden ízében didaktikussággal fenyegető "üzenet", sem az akciófilmek ritmusában pergő utolsó negyedóra. Stanton mindig kitalál valamit, hogy hol a giccstől, hol a lapos tanulságtól, hol a túlpörgetett ritmustól mentse meg a filmjét.
A Földet elhagyó és az űrben keringő luxushajóján minden elképzelhető kényelemmel körülvett, már a járás izzadságos "munkáját" is feladó, elhízott emberek látványa még azokat is elgondolkodtatja, akik elkötelezett hívei a kóla-hamburger-számítógép szentháromságának. Főként amikor babzsákként hempereg egymásra sok tehetetlen, önnön emberi mivoltából kiforduló test. És épp ez a legcsodálatosabb: bár látszólag távol áll a film szellemiségétől, a jelenet mégis a legmaróbb, leggunyorosabb és ugyanakkor legszomorúbb utópia a Clive Owennel felálló Az ember gyermeke után. Hiszen milyen is lehet az a társadalom, amelyben a leghétköznapibb gépek mutatják fel a humánum veszni látszó (élet)jeleit? És közben, persze nevetünk, sírunk, és megint nevetünk. Mert Stanton tudja, mindez csak jó adag humorral elviselhető, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
A WALL-E egész egyszerűen hibátlan film, s nem hittem volna, hogy a Szörny Rt. után még ilyet fogok mondani: megmunkáltságában, kivitelezésében, és alapötletében utolérhetetlen. Amikor nem pár centivel, hanem fél méterrel javítja meg valaki a világcsúcsot. Mert nyoma sincs a Disney-féle gügyögésnek, bájolgásnak, és még a menetrend szerint érkező happy end is megbocsátható. Mert hiába mondaná az eszünk, hogy az tenné talán még súlyosabbá, még nagyobb élménnyé az alkotást, ha a filmesek némi tragédiával tennék igazán katartikussá a végkifejletet, de a lelkünk mélyén mégis elégedetten bólintunk. Van, aminek nem szabad elpusztulnia. Se most, se holnapután.
