Sorra bombáznak minket latexgöncbe bújt igazságosztók világraszóló kalandjaival, az idei nyár folyamán az Álomgyár igencsak elkényeztette a műfajra éhes közönségréteget. Asgardi istenségek és öntudatukra ébredt mutánsok után, de még épp a zöld lámpást lóbáló pilóta előtt érkezett meg a mozikba minden szuperhős leghazafiasabbika, aki a náci propagandagépezetre és Übermensch-kísérletekre adott amerikai képregény-válaszként, a II. világháborús törekvéseket megtestesítő ikonként lett mindörökké halhatatlan. Johnston pedig fogta, s a blockbuster-szezon tán leglazább nosztalgiafilmjével, egy jó értelemben véve régimódi opusszal tisztelgett az all-american legenda előtt, ami – miként címszereplője – kellemesen időtlen, őszintén jót akar, és könnyedségével hamar belopja magát a néző szívébe.
Pedig Johnston személye megosztotta az Amerika Kapitány-rajongókat: a pályáját Az elveszett frigyláda fosztogatói vizuális effekteseként kezdő rendező tisztességes, olykor-olykor kissé mellényúló iparosként van számon tartva, emiatt sokan gondolták úgy, hogy egy nagyszabású szuperhősfilm (ami ráadásul a monumentális The Avengers-ciklus utolsó mozaikdarabkája) meg fogja haladni a képességeit. A többség nem is tévedhetett volna ekkorát! Johnston az elmúlt két évtized folyamán kultstátuszt kiérdemlő Rocketeer szellemiségében készítette el kalandfilmjét, ismét sajátos prizmán keresztül tekintve a negyvenes évekre, csak az abban látható, "Dick Tracy-s" stilizálással és steampunk motívumokkal szemben az Amerika Kapitány: Az első bosszúállóval egy alternatív, retro sci-fi univerzumot hozott létre, ami egyszerre tűnik végtelenül ismerősnek, s bizsergetően újszerűnek. (Eklatáns példaként idézzük fel Tony Stark apját, aki nem csak arrogáns, playboy fiacskájára és emiatt a Vasember-filmekre emlékeztet minket – miként azt a kísértetiesen hasonló prezentációs show-ja is illusztrálja –, hanem korabeli referenciaként az Errol Flynn vagy Douglas Fairbanks-féle bonvivánokra is.) Ebben az univerzumban ugyanúgy megférnek egymás mellett a hetven évvel ezelőtti Brooklyn poros úttestei, izgatott sutyorgással megtelt vetítőtermei és füstös lokálok táncpartijai, mint az amerikai titkosszolgálat futurisztikus földalatti vívmányai és a titkos náci okkult-kommandó, a HYDRA rémtettei.
A pazar korfestéssel és virazsír-nosztalgiával Johnston egészen kivételes hangulatot teremt, játszi könnyedséggel körvonalazza Steve Rogers, a harcban álló Egyesült Államok háttere előtt zajló magánkálváriáját és makulátlan karakterét. A siralmas fizikai állapotban lévő ifjonc mindenáron meg akarja védeni a hazáját a náciktól, ám – főleg saját érdekében – sokadszori jelentkezését is elutasítják a katonaságnál. Az elhivatott, patrióta Rogers-re Abraham Erskine professzor figyel fel, aki kitűnő alanyt lát a tiszta lelkületű fiatalemberben, így lehet belőle a Szuperkatona Projekt első és utolsó terméke, egy jelkép, akit először háborús kötvények népszerűsítésére használ a vezetőség (ekkor egy egészen parádés, szintén az érára rímelő musicalbetétet és a Kapitány pályafutásának tán legemblematikusabb képregényborítóját, illetve a róla készült klasszikus mozisorozatot idéző részleteket is sikerül a filmszövegbe illeszteni), egészen addig, míg kiderül: Amerika Kapitánynak nem csak a porondon, hanem a harctéren is hasznát veszik. És rá is szorulnak a tettre kész férfi segítségére, hiszen Johann Schmidt, alias Vörös Koponya személyében egy egészen újfajta fenyegetettséggel kell szembenézniük…
Befogadói szempontból a központi karakter legizgalmasabb aspektusa az, hogy gyakorlatilag nincsen szuperképessége. A beléfecskendezett szérum ugyan megnöveli Rogers erejét, állóképességét, s gyorsabban is gyógyul, ám egyik attribútuma sem teszi emberfeletti lénnyé. A főszerepet alakító Chris Evans a játékidő elején korunk trükkarzenáljának köszönhetően még csenevész kisember (a szóbeszéddel szemben viszont nem a Benjamin Button különös életében látható eljárással oldották meg a lélegzetelállító trouvaille-t), ám amikor "belenő" a testébe, ugyanaz az ártatlanság rí le az arcáról, hiszen csak a fizikuma változott meg, az őt fűtő tiszta hazafiasság semmit sem csorbult. Evans letisztult színészi teljesítményének köszönhetően a másodperc töredéke alatt megkedveljük a karaktert, figurájának ez a regisztere Amerika Kapitánnyá válása után még inkább kidomborodik: ő mindvégig csak egy brooklyni srác marad, aki olykor esetlen, olykor kiszolgáltatott, és emiatt hihetetlenül könnyű vele azonosulni. (Érdemes megfigyelni, hogy transzformációja után miként reagál a nők váratlan közeledésére, vagy például arra, amikor bajtársai egy sikeres mentőakció után éltetik.) Nem éri Peter Parkerhez, Matt Murdockhoz vagy Bruce Wayne-hez hasonlatos trauma, Amerika Kapitány legnagyobb tragédiája – némileg Supermanhez hasonlatosan – az eredendő magánya és unikalitása, illetve időn kívülisége (a lábjegyzetben spoiler!). Egészen megkapó, amikor egyik bajtársát gyászolja, s rezignáltan veszi tudomásul, hogy a Szuperkatona kísérlet után már nem tud berúgni, ahogy a Peggy Carterrel való, a screwball komédiák gyökerét ápoló kapcsolatát is nagyszerűen és kellő súllyal sikerült életre kelteni. (Szerelmük drámaiságát a film utolsó mondata tükrében érdemes újra átértékelni.) Johnstonék interpretációjában elsősorban nem a ruha vagy a képességek teszik a szuperhőst, hiszen Rogers-ben már minden emberi érték megvolt, amiktől később az lehetett, aki, és elsősorban a karaktere miatt nem lesz pátoszos vagy demagóg a sok zászlólengetés és patrióta felhang.
Hihetetlenül dinamikus karaktere az akciójelenetek Indiana Jones-filmeket idéző koreográfiájára is rányomja a bélyegét: a főleg futásból, üldözésből és/vagy rajtaütésből álló szcénákban Johnston megálljt parancsolt a vágójának, s a mostanság trenddé lett kézikamera-gyorsvágás kombináció helyett hosszabb, lassított beállításokban, s kellemesen régimódi, már-már teátrálisan tág plánokban engedi láttatni a teret és benne zajló eseményeket. Amerika Kapitány megállíthatatlan mivoltára így még nagyobb hangsúly kerül, kész szerencse, hogy a "pajzsélre" hányt tucatkatonák mellett Vörös Koponya személyében a film egy karizmatikus és méltó nemezist is fel tud mutatni, hiszen miként a közkeletű mondás tartja: egy szuperhős annyit ér, amennyit az ellensége. És bizony az Amerika Kapitány: Az első bosszúállóval patinásan fénylő csúcsdísz került a Marvel Stúdió évek óta húzódó ciklusára.
