Ami cool, az cool. Ha Michael Caine egyszer megigazítja nyakkendőjét, felölti morcos brit arckifejezését, és elindul seggberúgni a rosszfiúkat, akkor hiába a maga mögött hagyott 77 év, garantáltan minden néző elolvad a lőporszagú vendetta okozta gyönyörűségtől.
A londoni születésű színészóriás ugyan már réges-rég bevette Hollywood bástyáit, mégse feledkezik meg szülőhazájáról, hiszen egy-két tengerentúli szuperprodukció után rendre visszatér a szigetországba, hogy puszta jelenlétével erősítse az angol filmipart. Ebben az elkötelezettségében bizonyára az az utóbbi években kirajzolódó tendencia is közrejátszik, hogy míg az álomgyárban többnyire elsőrangú blockbusterek jópofa lakáj-szerepeire tartják, addig hazájában lényegesen kisebb költségvetésű, ám jóval személyesebb hangvételű alkotásokban bizonyíthatja színészi nagyságát.
Nem véletlen, hogy két legutóbbi angol filmje (Is Anybody There?, Harry Brown) hasonló húrokat penget: mindkettő az öregedésről, a magányról és a halállal való szembenézésről szól, csak az egyik vegytiszta drámai foglalatban, a másik viszont egy véres bosszútörténet fénytörésében veti fel súlyos kérdéseit. Kicsit olyan, mintha Caine megirigyelte volna Clint Eastwoodot, és két részre bontva csinálta volna meg a maga Gran Torinóját. Az Is Anybody There?-ben ugyanis egy megkeseredett öregurat játszik, aki csakis egy kisfiúval kötött barátságán keresztül képes értelemmel felruházni halálát, a Harry Brownban pedig egy elhunyt feleségét gyászoló veteránt, aki egymaga száll szembe az elállatiasodott külvárosi huligánokkal.
Persze Caine sem mostanában kezdte el a filmvásznon elkövetett önbíráskodást, hiszen már 1971-ben is halomra lőtte a teljes newcastle-i alvilágot a fél évszázados pályafutása (egyik) csúcspontjaként számon tartott Öld meg Cartert!-ben. Azóta eltelt csaknem negyven év, de emberünk egy fikarcnyit sem veszített brutalitással kevert hűvös eleganciájából – lehet, hogy már kicsit remeg a fegyvert tartó kéz, de ugyanazzal a hátborzongató angol hidegvérrel és végtelenül közönyös tekintettel tudja halálba küldeni a megsebzett, kiszolgáltatott áldozatokat, mint a régi szép időkben. A dolog szépsége persze épp abban rejlik, hogy ezek a bizonyos áldozatok bőven rá is szolgáltak az effajta stílusos kegyetlenkedésre, így a néző egyszerre szurkol az igazságosztónak és borzad el tettei fölött. Harry Brown egy frissen megözvegyült, magányos öregúr, aki ha épp nem felesége sírját látogatja, akkor a fiatalság elfajzása fölött mereng a szürke külvárosi alkonyatban. Kontemplatív életmódját csak akkor adja fel, mikor a közeli aluljáróban bandázó huligánok brutálisan meggyilkolják még hőn szeretett kocsmai sakkpartnerét is, aki az utolsó láncszem volt, mely az élethez kapcsolta őt. Mr. Brown ekkor bepöccen, és gyorsan feleleveníti Észak-Írországban szerzett – nem kifejezetten turisztikai jellegű – tapasztalatait.
A film tehát a bosszúfilmek jól bejáratott sablonjait variálja: adott egy vesztenivaló nélküli háborús veterán, aki rég megfogadta ugyan, hogy nem vesz részt többet semmiféle öldöklésben, barátja értelmetlen halála és a rendőrség tehetetlensége láttán mégis úgy dönt, hogy maga teszi rendbe a dolgokat. Belátja, hogy hiába nem megy ő közelébe sem a háborúnak, ha egyszer a háború kopogtat be sivár panellakásának ajtaján. Hogy a Harry Brown mégsem válik a mozivászonról a videotékák félreeső polcaira költöző tucatfilmmé, az – a főszereplő kisugárzása mellett – a szikár képi világnak, és az érzékeny, visszafogott történetvezetésnek is köszönhető. A környék és a főhős lelkének kietlenségére egyaránt rímelő monokróm képek és a szótlan, de mégis sokatmondó jelenetek meggyőzően alakítják ki az öregkori magánynak és végső elkeseredésnek azt a fullasztó légkörét, mely pszichológiailag indokolja az öregúr tetteit.
A szereplőgárda is csaknem hibátlan, bár a mellékszerepek terén egyértelműen a rosszfiúk viszik a prímet: a szomorkás kutyatekintetű Emily Mortimer és a nyegle Charlie Creed-Miles rendőrpárosa ugyan kiválóan asszisztál Caine remekléséhez, de igazán súlyos arcokat inkább a túloldalra sikerült összeválogatni. A rendezői székben ülő elsőfilmes Daniel Barber már a nyitójelenet kézikamerás felvételeivel is hatásosan idézi meg az elállatiasodott, nihilista suhancok fenyegető agresszivitását, melyet csak tovább fokoznak a soraikban felbukkanó karakteres figurák, melyek nagy része végül kénytelen belenézni Caine pisztolycsövének fekete lyukába. A közeg ábrázolása tehát rendkívül autentikus, mely még nagyobb súlyt ad az ügyesen összeválogatott sablonok mentén előadott, öreguras bosszútörténetnek. Ezt a nagyszerű összképet rontja kicsit le a finálé, mely apokaliptikussá duzzasztott végkifejletet igyekszik barkácsolni a cselekményhez, és kissé eltussolja a vérbosszúba eleve belekódolt tragikus vonást.
A zárlat így adós marad az önbíráskodáshoz való morális viszonyunk megbolygatásával, mely például A sötét lovag nagy erényei közé tartozott. Ezért a hiányosságért azonban bőven kárpótol minket Michael Caine, aki ezúttal nem pusztán bölcs lakája az igazságosztónak, hanem ő maga veszi kezébe a bűnösök ügyét.