Megkapta saját filmjét Tony Stark, a Vasember, Steve Rogers, vagyis Amerika kapitány, sőt, még Thor, az asgardi isten is, így éppen ideje volt annak, hogy összeálljon részvételükkel a szuper(hős)csapat, melynek neve a Bosszúállók.
A hatalmas sikerű Vasember és a mozik jegypénztárainál ugyancsak jól, de nem kiemelkedően szereplő Thor és Amerika kapitány közös filmjébe még befért a hősök közé Hulk (alias Dr. Bruce Banner), Fekete Özvegy (alias Natasa Romanov), valamint Sólyom (alias Clint Barton) is – a végeredmény pedig nagyjából meg lehetett tippelni, kő kövön nem maradt. Nem csak a filmben, hanem bevételt tekintve is, ugyanis a Bosszúállók minden idők harmadik legsikeresebb mozis alkotásává vált az Avatar és a Titanic mögött.
Az ember azt gondolná, hogy elég összeereszteni a szuperhősöket és a siker, valamint a jó szórakozás adott, azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. Egyrészt láttunk már rossz X-Men-filmet is, másrészt a Bosszúállóknak kvázi mesterségesen nem kicsit meg kellett emelnie a tétet, hogy méltó ellenfelet találjanak azon hősök számára, akik olykor egyedül is képesek megmenteni a világot. Így adta magát a kozmikus fenyegetés, valamint a Thorból már ismert Loki gonosz terve. Egy ennyi egyéniségre kihegyezett filmet csak olyan karmester tud biztos kézzel elirányítani, aki behatóan ismeri a figurákat, márpedig a Marvel Studios által kiválasztott rendezőre, geek istenségnek számító Joss Whedonra mindez igaz, hiszen nem csak kultikus tévésorozatai (Buffy, Angel, Firefly) által lett ismert, hanem képregény-szerzőként is nagy hírnévre tett szert.
A Bosszúállók addig a legérdekesebb, amíg a hasonló filmek klasszikus sémáját követve összehozzák a fő csapatot, a fenyegetések első szikráinak megjelenését követően. Ekkor még reménykedhetünk abban, hogy látunk valami újszerűt, de a folytatás már sajnos csak akciójelenetek köré írt beszélgetésekből és csipkelődésekből áll, ahogy azt már megszokhattuk.
A helyenként meglepően monoton akciójeleneteket olykor megszakítja ugyan egy-egy ötletesebb megoldás, de a Bosszúállók nem ezért működik valamilyen szinten (mert működik!), hanem mert Joss Whedon remek arányérzékkel teremt egyensúlyt, vagy olykor, ha kell egyensúlytalanságot a karakterek között, döbbenetesen jól érzi, hogy kit mikor és mennyit kell szerepeltetni. Azonban mindez mondhatni technikai kérdés, hidegfejű és számító rendezői feladat, a legnagyobb gond az, hogy a szív sajnos hiányzik a végeredményből. Ahol jelen van, ami erőssége lehetne a filmnek, a jó párbeszédek, az sajnos elvész a magyar verzióban, ugyanis a remek szinkronhangok mellé ezúttal nem Speier Dávid szövegét kaptuk, hanem egy ihletetlen iparos munkát.
A Bosszúállók, mivel sok szuperhőssel operált, eleve hátrányból indult, de szerencsére Whedon profizmusának köszönhetően ezt ledolgozta és nagyjából a Marvel Első Fázisát alkotó filmek közepes, a széles közönséget ideig-óráig ébren tartó színvonalára emelte a Bosszúállókat. Azonban ez a szint még mindig rettenetesen messze van attól, amit egy „romboljunk le mindent és olykor vicceskedjünk”-filozófiánál tovább látó filmnéző elvárna.
Kérdés, hogy a második részben miképpen fognak újabb ellenfelet találni Vasemberéknek?
