Manapság mintha úgy tartanánk, csak az eredmény számít, és az nem, hogy miféle szándék előzi meg a tettet. E film szereplőinek nem jut eszébe az okot keresgélni, csak azt a bizonyos célt nem akarja senki beteljesíteni.
Filozofikus problémával állunk szemben - érezzük már rögtön az elején, pedig a film egyharmadának végéig nem is tudjuk, hogy mi a cselekmény lényege, nem tudjuk, mi a főhős célja, csak azt, hogy sehogy sem sikerül neki elérni.
Aki dús akciójelenetekre vágyik, gyorsan keressen mást magának, pedig ha a látványtól kicsit eltekintünk, ennél nagyobb akcióra aligha bukkanunk máshol. Mert a rendező, Abbas Kiarostami olyan problémát vet föl, minek helyes megoldását - hiába futtatjuk végig fejünkben a lehetőségek tömkelegét - nem sikerül megtalálnunk. S már csak azért is nézzük tovább a filmet, hátha neki sikerül valamilyen elfogadható, megnyugtató, vagy akár megdöbbentő választ adnia.
Nehéz elmesélni, miről szól ez a filmre vitt gondolat, mint ahogy ötlete is olyan egyszerűnek tűnik, mintha egy cetlire firkantották volna fel, amit végül mégsem dobott ki senki. Hiszen nagyjából végig ugyanazt látjuk. Egy férfi ül az autójában, ki időnként megszólít valakit, hogy megbízza egy feladattal. Látszólag nagyon egyszerű munka lenne, bárki könnyedén el tudná végezni, busásan meg is fizetné érte, valamiért mégsem vállalja senki.
Aztán megtudjuk a feladatot, s mi, nézők is kényelmetlenül kezdjük érezni magunkat tőle. S mert így teszünk, észrevétlenül belecsöppentünk a történetbe, s már el is felejtettük, hogy mindez csak kitaláció, feszülten várjuk a következményeket, és a megoldhatatlannak tűnő megoldást.
Tehát nincsenek arcrezdülést fürkésző közeliek, nincsenek drámai beállítások és fényhatások, a kamera még csak nem is követi mindig a szereplőket, mert azok ki és besétálnak a képbe, s a lényeges párbeszédek közben is többnyire csak olyanokat látunk, hogy a főszereplő sebességet vált az autóban, vagy azon mélázhatunk, mennyire porosak is az ottani utak. S talán épp ettől lesz annyira hátborzongatóan izgalmas az egész.
Hiszen mégis olyan arcok bukkannak föl, melyeket sosem képzelnénk el színésznek, olyan reakciók vésődnek belénk, miket nem lehet gyakorolni, melyekre nem lehet felkészülni.
A folyamatos és hömpölygő valóságban vagyunk, méghozzá annak is a megragadhatatlan jelenében, mibe a múlt és a jövő egyaránt bele szövődik. S olyan egyszerűen mesél ez a történet, hogy egy pillanatra még azt is elképzeljük: ide nem is kell forgatókönyv, nem is kell semmi, csak a megfelelő időszakban bekapcsolni a kamerát, s hagyni: rögzítse, amit lát. Aztán gyorsan elszégyelljük magunkat ettől a könnyelműségtől, mert ilyen tökéletesen talán nem is lehet megragadni az érzelmeket.
Nem véletlenül rebesgetik azt, hogy manapság Irán tanítja filmezni a vén Európát, egyszerű történeteivel barackot nyomva fejünkre a túlművelt produkcióinkért. Mert ők „csak" a szelet próbálják megragadni, de olyan eredeti érzékenységgel, mely számunkra még komoly titok. Mert e rendezőknek sajátos módon sikerül kikanyarítani egy darabkát a végtelen időből, hogy aztán lazán engedhessék el, mondván, hogy az élet úgyis megy tovább, mert minden a következménye és ugyanakkor az előzménye valaminek. Vagyis minden történet folytatás, mely maga is folytatódik a végtelen időben. De hogy honnan jön, és milyen irányba kanyarog tovább? - na az még titok a számunkra.
