Imádom a delfineket. Nem állatkertben vagy show-műsorokban, hanem mikor a nyílt tengeren ugrálnak, játszanak. És persze a róluk szóló meséknek is beugrom. Ezért ültem be nyárbúcsúztatóként a családi filmként reklámozott Flipper című amerikai produkcióra. (Író-rendező: Alan Shapiro). Nem bántam meg, bár az elején szívtam a fogam - csupa gyerek között üldögéltem, de aztán magával ragadott a bájos történet. Annyi véres, pirotechno-hullagyártó mozidarab után üdülés volt egy kedves gyerek-állat mesét nézni. Mit mondjak, nem bántam meg a 250 frongászt. Egy kamaszt (Elijah Wood) nyárra kiadnak egy csendes-óceáni szigetre: anyu válik, nincs ideje a gyerekre. A bácsika fura tengeri medve, a srác utálja. Aztán megjelenik a delfin, játszani akar, a fiú lassan rájön, mi is a szerepe. A vége az lesz, hogy napestig együtt ugrálnak a tengerben, csodaszép kékség, megkapó állatfotók. (Operatőr: jeles.) Persze mindez csak bevezetés, jön a balhé: a helybéli rossz embernek nem tetszik ez a delfinesdi, el akarja veszejteni az állatot és a srácot. Nem sikerül. Aztán jön a rendőrség, kiviszik az állatot a nyílt tengerre. Csakhogy a srác - most már kis barátnője is van - nem nyugszik bele, az éjszakát kint tölti a vízen. Szörnyű dolgokat lát: a rossz ember mérgező anyaggal teli hordókat dobál a vízbe az éj leple alatt. Reggelre persze visszatér a delfin, a gyerekek boldogok, a nézőnek is könnyes a szeme. Eddig pompás a dolog, most jön az amerikai csavar. A nagybácsi meg a helybeli közértesnő kisütik, hogy a rossz ember mérgei miatt pusztulnak a halak, és hogy a delfint fel lehetne használni arra, hogy megtalálja a víz alá rejtett hordókat: végül is a Navy is ilyesmikkel kísérletezett és anyu - most derül ki - a Navyben szolgált. (Igaz, akkor nem hordókat kellett a delfineknek kutatniuk.) Előkerülnek a ketyerék, videók, szegény delfint felszerelik mindenféle cuccal, a bácsika rozoga bárkájából high-tech labor lesz, és máris ott a képernyőn a víz alatti méregtelep. Nem mesélem tovább, minden nagyon szép, minden nagyon jó, de a kedves meg a ketyerézés párosítása mégis zavar. Ugye emlékeznek Robert Merle sikerregényére (Állati elmék), ahol szintén egy bájos vízi jószág volt a főszereplő, akit - miután az olvasó jól beleszeretett - csúnya katonabácsik elvittek egy kiképzőtáborba. Hát ezért zavar most ez a kvázi katonásdi. Ja, akkor a hidegháború volt - mondhatnók. Most viszont környezetszennyezés ellen kell bevetni a bájos úszóbohócokat - mondanám én: valami mindig van, amiért nem hagyják békén szegényeket. De hát ezek magánsirámok, a kisfiú meg az öreg tengerész (Paul Hogan) közhelyeken túl is képesek valamit adni magukból, de a főszereplő azért mégiscsak a delfin, jó nézni - csak a végén, sajnos vissza kell adni családjának, a tengernek. Ahol boldogan élnek, míg meg nem halnak (vagy fel nem dolgozza őket egy bálnavadász úszó gyár...) Ezért aztán a Vége felirat helyett pár szavas felhívás olvasható, hogy tiltakozzunk a delfinek, bálnák kipusztítása ellen. Egy mélyebbre, filozofikusabbra sikerült mondata is van a filmnek: aki nem szeret senkit, az a szeretetházban fogja végezni. A filmen az egymásra morgó - vagy legalábbis egymás iránt közönyös - emberek között az teremt közösséget, hogy van kit szeretni (még ápolni is kell szegényt, mert a sok méregtől megbetegszik), szóval, ha szeretet van, mindjárt van célja az életnek is. A recept naivan optimista, de bájosan csinálja.
