Ismerjük ezeket a tiniket Larry Clark filmjeiből - maguk elé vagy a tévére merednek, korán kezdik a szexet -, egyetlen hűséges társuk akad csak: a gördeszka. A független filmesként és tehetséges epigonként számon tartott Gus Van Sant legújabb mozija, a Paranoid Park a rendező előző munkáinak (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok) testvérdarabja és folytatása: a téma újfent az elliptikus, töredékekben elbeszélt halál. A beállítások a trilógiához képest lerövidültek, és a nézőpont is zömében belsővé vált - narrátor-főhősünk, Alex (Gabe Nevins) szemén keresztül látjuk a világot, amit a deszkázások, a tengerparti séták, a válófélben lévő és a képeken alig kivehető szülők, a szüzessége elvesztését szorgalmazó barátnő, egy rendőrségi nyomozás és a Paranoid Park tölt ki, mely a legvadabb és legmenőbb gördeszkások veszélyes és illegális találkahelye.
A film egyes epizódjai úgy követik egymást, ahogy a fiú a deszkáján siklik tova: hol lineárisan haladunk az időben, hol elrugaszkodunk tőle, hol kisebb köröket írunk le, hol visszatérünk a kiindulópontra (elhangzik ugyanaz a mondat, megismétlődik egy-egy korábbi jelenet). Az összekevert kronológia, a mozaikos szerkesztés, a lírai képek és a home videók stílusában fotografált jelenetek (operatőr: Christopher Doyle és Kathy Li) különleges poézist adnak, amit Beethoven, Nino Rota vagy Elliott Smith zenéje az égbe erősít fel.
Az álomszerű tripekbe - ha tetszik, Alex tudatának bénult fásultságába - minduntalan belopódzik azonban egy zavaró tényező, melyre vagy a nyomozók, vagy a híradó bemondója emlékezteti hősünket: a Paranoid Park közelében egy biztonsági őrt kettévágott a vonat, nem tudni még, hogy baleset vagy gyilkosság.
Ahogy a puzzle fokozatosan összeáll, a film sajátos Bűn és bűnhődés történetté alakul: portlandi deszkás tinédzserünk valójában a kis büdös Raszkolnyikov, aki miután véletlenszerű bűnét elkövette, a maga módján könnyít a lelkiismeretén - nem Porfirijnak, vagyis Richard Lu nyomozónak (Daniel Liu), még csak nem is Szonjának, vagyis a barátnőjének, Jennifernek (Taylor Momsen), hanem a naplójának gyón.
Gesztusa lényegében rendezői társadalomkritika (emlékszünk még ilyesmire?): Alex sem az intézményekben, sem a haverokban, sem a családjában nem bízhat, nem akad senki, akire érzelmileg, erkölcsileg számíthatna, aki/ami miatt megérné a felelősséget vállalnia. Így nyer tágabb értelmezést a film címe: a Paranoid Park nem csupán a deszkás társadalom, egy egész nemzet - urambocsá' -, a világ gyűjtőhelye. Vagy úgy.
