Angelina Jolie megint megmutatja, hogyan nem kéne filmet rendezni.
Van valami egyszerre szánni- és tisztelnivaló abban a konokságban, amivel egyesek (pl. mindaddig csak üresen, sztárként villogó színészek) magasabb intellektusról tennének tanúbizonyságot (pl. rendezőként), úgy is, ha látszólag minden ellenük szól – pláne saját hiányosságaik –, és csakazértis bizonyítani akarnak. Angelina Jolie is ilyen: előző filmjének egyhangú bukása nem törte le, folytatja kis hiúságprojektjeit, ráadásul most A vér és méz földje legnagyobb hibáját is kiküszöbölte, és a Coen fivérekkel íratta meg a forgatókönyvet saját maga helyett, megmaradva „csak” a rendezői és a produceri kreditnél. Az eredmény az egyhangú bukta helyett így mindössze felemás lett – Louis Zamperini története önmagában is annyira izgalmas nyersanyag, hogy nagyon meg kellett küzdenie Jolie-nak, hogy elrontsa. Megküzdött, sikerült is elrontani, de egyúttal szándékai is egyértelműbbek lettek: most már biztos, hogy ezzel a biopic-kel mindössze azt a fránya Oscart, azt a másféle elismerést hajszolja eszeveszetten, miután színésznőként/sztárként/celebként nagyjából betetőzött.
Máskülönben nem választott volna bombabiztos nyersanyagot (megtörtént, világháborús, életrajzi szenvedésregény az Igazi Amerikai Kitartásról), nem toborzott volna Oscar-szagú stábot (Roger Deakins operatőr, Alexandre Desplat zeneszerző), nem duzzasztotta volna fel az intimebben, agyafúrtabban is megoldható sztorit több mint kétórás megaeposszá, és főleg, nem árasztotta volna el az egészet szívfájdító vonósok patetikus hangjaival. Ez még akkor is sok, ha Zamperini tényleg egy igen különleges karakter volt, és éppen a tavaly hunyt el. A mindössze három technikai kategóriában történt jelölés (egy operatőri és két hangos) viszont azt mutatja, hogy talán-talán mégsem elég a recept tökéletes ismerete, ha az emberben nincs mondanivaló, gondolatiság vagy tehetség a meséléshez. Továbbá nem ártott volna egy fajsúlyosabb színészt válogatni a főszerepre: Jack O'Connell épphogy csak létezik a vásznon, két arckifejezést (bárgyú, optimista mosoly és sziklaszilárd elszántság) váltogatva.
Ha valaki teljesen szűzként ülne be a vetítésre, máris baljós árnyak fogadják az első snittben: „igaz történet” – súgja a vászon, hátha így megsokszorozódik a rajta látott szenvedés. (De nem.) Egy háborús jelenettel indítunk, amibe be-bevágják Louis Zamperini rosszul megrendezett gyerekkorának a kulcsjeleneteit. Hogyan lett a rosszcsont kölökből a helyi atlétikaklub futója, majd világbajnok, értjük, sablon. Miután a rendező úgy dönt, hogy eléggé ismerjük a fiatal Zamperinit, visszavág a világháborúra, ahol egy repülőszerencsétlenség után Louis és három bajtársa 45 napig egy felfújható gumicsónakban várja a megváltást. Nem csoda, hogy ezt a szálat irtózatosan, dramaturgiailag indokolatlanul hosszúra hagyta Jolie és vágója: ez a film tetőpontja, a háromemberes-csónakos kamaradráma a legjobb, ami történik a filmben, messze izgalmasabb, mint a Pi élete. Sajnos, igaz történet lévén, megtalálják őket a japánok és hadifoglyok lesznek, s itt kezdődik a kifestőskönyv bonyolultságú, giccsorgiába torkolló nyomortörténet egy megfejthetetlenül gonosz (de legalább szórakoztató) japán smasszerrel és megaláztatások hosszú sorával, amiknek nagyjából az az üzenete, hogy Louis Zamperini egy kivételes akaraterejű ember volt, akit nem lehetett megtörni. A legszomorúbb az, hogy mennyire nem filmesen gondolkoztak az alkotók: a legjobb fordulatokat, az igazi szívfacsaró infókat a legvégén, feliratokban és fotókkal közlik, mikor már a közönségnek viszket a feneke Desplat kiváló, de unalomig tekert zenéjétől.
Vannak jól működő dolgok a filmben, helyenként egész nagyszerű feszültséget teremtene Jolie, de amíg pátoszt reggelizik, ebédel és vacsorál, addig nagyjából olyan lesz a másnap reggeli végtermék is. És most már világos, hogy miért választott egy ilyen alapanyagot új filmjéhez. Üzenni akart vele, hogy márpedig Zamperinihez hasonlóan, bármennyire is sanyarú a helyzet, ő sem fog összetörni, megrendülni vagy visszatántorodni. És ez teljesen rendben lenne, tudna jobb filmet készíteni, ha pavlovi reflexei nem az elismerés-éhségtől és a hiúságtól indulnának be.
