Azt mondják, az első millió megszerzése kemény dió, főleg ha más vagyonát kell eltulajdonítania a vállalkozó szellemű embernek. Na de hogy ennyire, azért azt nem gondoltam volna.
A főhős adottságaival semmi probléma. Ég benne a tettvágy (még a siralomházban is folyamatosan inzultálja a smasszereket), egója is elég nagy (a bitófa alatt is sármosan néz), ráadásul szerencsés is (az utolsó pillanatban egy szép nő elintézi neki, hogy mégse akasszák fel). A film végén mégis üres zsebbel tűnik el a filmvászonról (igaz, a nőt megtartja).
A kiszemelt cél, a háromezer évvel ezelőtt élt Imhotep főpap halott városának kirablása, elég biztató üzleti tervnek tűnik. A szarkofágok biztonsági rendszerének hiányos ismerete és a tulaj (Imhotep főpap) nem várt felbukkanása azonban jól kifog főhősünkön és vetélytársain. A felfeszített sírkamra falából kispriccelő sósavon vagy a néhány tízezernyi egyedet számláló, emberevő szkarabeuszpopuláción még nem is csodálkoznak olyan nagyon. Ám a világvégét idéző sáskajáráson vagy az Imhotep fejét formázó homokviharon már megszeppennek kicsinyt a magukat kincskeresőknek, régésznek, egyiptológusnak nevező sírrablók. A főpap üvöltöző múmiája csak kezdetben (drótember alakjában) vált ki némi riadalmat a színészek kifejezéstelen arcán. Később, amikor összeállítja egykori testét, és egy szomorú biztonsági őrhöz válik hasonlatossá, a sírrablók és a mozinézők tisztelete is alábbhagy iránta. A szereplők egyébként az Industrial Light and Magic jóvoltából lenyűgöző környezetben hajtják végre homokszínű kalandjaikat. Mivel ténykedésük meglehetősen veszélyes, ezért a film végére jól meg is fogyatkoznak. Méghozzá oly módon, hogy meghalnak a rossz arcúak, a szemüvegesek és a kapzsik, ellenben viszonylag jól jönnek ki a slamasztikából a nyílt tekintetűek és a nők.
Körülbelül ennyit lehet A múmiáról elmondani. De nem is kell többet: az egyszer már bevált Indiana Jones-hangulat, nyakon öntve egy kis digitális látvánnyal, és máris megvan az első százmillió.
