Általában nem szokott jól kijönni, ha többen zokognak a vásznon, mint a nézőtéren. Komoly filmkészítő ugyanis az érzelmek kicsalogatásában érdekelt, és nem azok ordítóan hangsúlyos megjelenítésében. A szappanopera-effektus vásznon egyszerűen hatásvadász, a munka megspórolása. Akkor már jobb lenne, ha valaki a teremben felemelne egy táblát (Sírás!), mintegy irányítva a közönség érzelmi reakcióit.
Marion Laine drámájának utolsó harmadában majdhogynem minden szereplő sírva fakad, a műtőstől az asszisztensig, s olyannyira felgyűl a sirám, hogy nem is nagyon lehet mit kezdeni vele az elnéző mosolygáson kívül. Persze Laine próbál valamilyen ívet rajzolni, fokozni a feszültséget, miközben épp egy izzó szerelem esik atomjaira a szemünk előtt. Talán ott a baj, hogy a rendező Laine nagyon rosszul nyúlt a forgatókönyvíró Laine soraihoz, vagy talán fordítva, a forgatókönyvíró nem megfelelően dolgozott a rendező keze alá. (Ezért nagy veszély, ha mindkettő ugyanaz a személy, hiszen nincs, aki figyelmeztessen.) Hiszen ritkán látni ennyire egysíkú férfikaraktert, Javier (Edgar Ramirez heroikusan küzd a szerepével) egyszerre birkózik az egójával és az itallal. És olyannyira mérhetetlenül ostoba, hogy amikor bemegy az agyműtéten és szülésen egyszerre átesett feleségéhez, aki kómában fekszik, az első mondata arról szól, hogy féltékeny a sebészre, aki a maga meztelenségében látta kedvese agyát! Erre mondaná a pesti ember, hogy ilyen állat nincs.
Pedig Javier zseniális sebész lenne, a transzplantációs részleg vezetője, aki szintén sebész feleségével él boldogan, ám egyre többet nyúl az italhoz. Mindaddig, míg fel nem függesztik, a helyzetet pedig súlyosbítja, hogy a felesége teherbe esik. Csakhogy Javier karaktere egyszerűen nincs megírva, be kell érnünk annyival, hogy minden hibája latinos temperamentumából fakad, és a film java részében hülyeséget hülyeségre halmoz. Ennél egy fokkal összetettebb a Juliette Binoche által megformált, erősen negyvenes Mila, ám az ő jellemének összetettségét is leginkább az adja, hogy előbb nem akarja megtartani a gyermeket, majd annál jobban ragaszkodik hozzá. Márpedig azért is fontos lenne aprólékosan megrajzolni őket, mert egy párkapcsolat széthullását boncolgatnánk elvileg, s ehhez bizony két, nagyon is élő szereplőre lenne szükség. Márpedig a kémia igenis működik a két színész között, pillanatok alatt elhisszük, hogy nem akármilyen szerelem az övék, azonban a további aprómunkát csakhamar átugorja a rendező. Így a végére már nem is nagyon marad egyéb eszköze, mint az, hogy egyre több üvegholmi törik el az egyre látványosabb és teátrális veszekedésjelenetekben, és egyre többen fakadnak sírva. S amikor a műtét hideg előkészületeit párhuzamba állítja azzal, amit a fejét korábban beütő Mila átélhet eközben, az már egyenesen kínos és paródiába hajló. Pláne amikor már a zúgó vízesés, a törékeny csónak és a szivárvány is bekerül a szimbólumok közé.
Pedig igenis lehet újat mondani az emberi kapcsolatok válságáról, a csöndesebb vagy harsányabb elidegenedésről. Emlékezzünk csak a Blue Valentine-ra vagy A szabadság útjaira.
Ám a Nyitott szívvel inkább csak arra jó, hogy közhelyes elemeket sorakoztasson fel egyre komolyabb arccal, abban bízva, hogy az érzelmek özönvize a nézőig is képes elhömpölyögni. Csakhogy épp az ellenkező történik: ahogy hangosodnak a szereplők és éleződik a konfliktus, annál inkább kívül kerülünk a történeten. Annál kevésbé hatnak ránk a papírízű fordulatok. (A veszekedés után az űzött és nagyon terhes Mila felkeresi a közös helyeket, hátha megtalálja Javiert, míg az éjszakai rohanás nyomán reggelre kiér a botanikus kertbe, hogy ott esztétikusan elaléljon, és beüsse fejét egy felkínálkozó sziklába.)
Aki nem képes a lélek finom árnyalatait megszólaltatni, az kétségbeesésében a túlzásokhoz nyúl. Egyre erősebb színt kever ki, hogy értsék, mit akar mondani. Laine is így jut el az átéltnek hitt szénfeketéhez, hogy végül talányos arccal fejezze be mondandóját. Most már a nézői töprengésen lenne a sor. Kár, hogy ekkor már inkább csak a kijáratot keressük a szemünkkel.
