Daniel Radcliffe-nek elég hamar sikerült ledobnia magáról Harry Potter varázsló köpenyét, ugyanis A fekete ruhás nő nézése közben egy pillanatig sem jut eszünkbe az, hogy karaktere bármelyik pillanatban megidézhetne egy patrónust, de még az sem, hogy fényvarázslattal javítani tudna a horrorok kötelező kellékeként alkalmazott félhomály okozta gyenge látási viszonyokon.
A népszerű könyvekből készült mozifilmes adaptációk főszereplői mostanában döbbennek rá, hogy hiába voltak rettenetesen népszerűek, amíg filmjeiket láthatta a közönség, a tartós sikert egyáltalán nem könnyű elérni. Erre jó példa, hogy a tinik által körberajongott Alkonyat sztárjai is egyre-másra buknak meg saját filmjeikkel, s minden jel arra utal, illetve utalt, hogy ugyanez a sors vár, illetve várt a Harry Potter-széria főszereplőire is. Azonban Daniel Radcliffe-nek sikerült nagyon jól választania a neki felajánlott filmtervek közül.
Ki hitte volna, hogy éppen a legikonikusabb Potter-szereplő fog először kitörni a skatulyából? Pedig így történt, hiszen A fekete ruhás nő a tavalyi év egyik legjobb és legsikeresebb horrorfilmje volt. Ez még akkor is elismerésre méltó, ha tudjuk, hogy a film nem teljesen eredeti, hiszen alapjának egy 1983-as Susan Hill-regény tekinthető, amit később egy nagyon népszerű színdarab formájában is feldolgoztak, majd 1989-ben tévéfilm is készült belőle. Persze a 20-30 éves alkotások valószínűleg már nem élnek annyira a mai fiatalok emlékezetében, ezért akár újszerűnek is lehet kezelni a filmet - igaz csak eredetét illetően, mert egyébként A fekete ruhás nőben szinte semmi újdonság nincs. Teljesen klasszikus kísértettörténet láthatunk, eredeti fordulatok nélkül, aki profi, az minden bizonnyal még a fináléig vezető bonyodalmakat és a befejezést is le tudja kottázni. Nem tévednénk nagyot, ha azt mondanánk, hogy a film a legklasszikusabb klisékből és panelekből épül fel. De.
Panelek ide vagy oda, azok összeillesztése szinte hibátlan lett. És ez a siker titka. A XX. század elején játszódó történet, mely szerint egy ifjú ügyvéd egy angol faluban megpróbál túladni egy ódon épületen nagyon hamar beszippantja a nézőt, köszönhetően a rendezője által teremtett hangulatnak. Iszonyatosan lerí a produkcióról, hogy nem amerikai, hanem angol, remek díszleteket láthatunk az egyszerre lehangoló és festői környezetben, minden sötét tónusú, nincs vicces mellékszereplő, aki oldaná a meglehetősen borús, depressziós hangulatot. S ez bizony elég hamar magával ragadja a nézőt is, aki ha hajlandó magát átadni ennek életérzésnek, akkor bizony remek szórakozást kap viszonzásul a filmtől. Főleg akkor, ha nem akkora horrorszakértő, hiszen bár a profi horrorosok inkább csak a hangulatot fogják megsüvegelni, a történetre legyintenek, az alkalmi nézőket valószínűleg a teljesen korrekt sztori is le fogja nyűgözni, mint általában mindenkit az első klasszikus kísértettörténete.
A fekete ruhás nő nem túl eredeti, mégis nagyon élvezetes, jó filmet lett. Cseppet sem meglepő, hogy már készül is a folytatása. Aki nem nagyon ismeri a horrorokat és nem bán némi ijesztgetést, annak azért kötelező, mert jó filmet nézhet meg aki pedig horrorrajongó, annak azért, mert manapság némely dokumentumfilmeken kívül nagyon kevés olyan alkotás kerül a mozikba, mely valóban félelmetes és nyomasztó.
