Úgy tűnik, hogy Herendi Gábor állami támogatás nélkül készült családi vígjátéka, az elmúlt 25 év legsikeresebb magyar filmjének számító Futni mentem hamarosan folytatást kap, ami lehet jó hír - vagy éppen rossz. Az elmúlt évtizedekben hasonló sors várt a kiemelkedően jól teljesítő hazai alkotásokra, de nem mindig érte meg  - az időnként meglepően hosszú - a várakozás.

Valami Amerika (2002), Valami Amerika 2 (2008) és Valami Amerika 3 (2018)

Ha már Herendi Gábor, akkor adja magát, hogy a Valami Amerika-filmekkel kezdjünk. A sztorik három testvérről és egy szélhámosról szólnak. Az amerikás magyar Alex (Szervét Tibor) az, aki újra és újra a naiv filmrendező Tamást (Pindroch Csaba) a menő vállalkozó és csajozógép Ákost (Szabó Győző ) és a bohém Andrást (Hujber Ferenc) – hol ilyen, hol olyan trükkökkel. Fontos szerepet játszanak persze a lányok (Ónodi Eszter és Oroszlán Szonja) meg a filmes idézetek, de alapvetően habkönnyű vígjátékokról van szó.

a folytatások kicsit már kevésbé ütnek – a harmadik részre el is fáradt kissé a recept, a börtönös viccek pedig kicsit kínosra sikerültek. Nem minden magas labdát kell lecsapni.

Argo (2004) és Argo 2 (2014)

Árpa Attila sok mindenben kipróbálta magát a színészeten és a műsorvezetésen kívül, legyen szó amerikai fociról, regényírásról, producerkedésről vagy rendezésről. Ez utóbbi minőségében a vígjátékot választotta, és bár láttuk az Argót, csak az arcokra emlékszünk, meg arra, hogy irgalmatlanul sokat káromkodtak benne. A történet szerint egy titokzatos ókori kincsért ment a harc, Oszter Sándor mozgatta a szálakat, Kovács Lajos és bandája (Scherer Péter, Bicskey Lukács, Kiss József ) pedig sutyerák bűnözők voltak. A kellőképpen mocskos szájú krimi-vígjáték nagyon bejött az embereknek, de csak 10 évvel később érkezett a folytatás, ahol Tibiéknek japán bérgyilkosokkal, a roma maffiával, a szlovák hadsereggel és a számítástechnika kihívásaival kell megküzdeniük. Nem volt vállalhatatlan a folytatás, csak Magyarország változott közben, viszont tiszteletét tette a filmben Kulka János Fekete Lótusz néven.

A tanú (1969) és Megint tanú (1994)

Bacsó Péter legendás filmje az 50-es évek kommunizmusának fergeteges szatírája, amelyet a kádári kultúrpolitika irányítói jó tíz évre be is tiltottak. A főszereplő Pelikán gátőr (Kállai Ferenc), aki óriási bűnt követ el: titokban levágja Dezsőt, a család disznóját, ami illegális feketevágásnak minősül. Pelikán börtönbe kerül, majd egy bizonyos Virág elvtárs (Őze Lajos) beszervezi a rendszerbe, és különféle bizalmi pozíciókba nevezi ki. Pelikán elvtársból így lesz gyors egymásutánban uszodaigazgató, a Vidámpark vezetője és a Narancskutató Intézet feje, végül Virág elvtárs azt kéri tőle, hogy legyen koronatanú egy koncepciós perben. Ehhez képest a rendszerváltás után készült Megint tanú (1994) nem sokat mondott el a magyar társadalom akkori állapotáról, gondolkodásmódjáról. Pelikán József visszatérése gyenge kritika a kapitalizmusról, de inkább a helyzetkomikumra mentek rá, meg arra, hogy a Duna megint egyre emelkedik.

Zimmer Feri (1998) és Zimmer Feri 2. (2010)

Tímár Péter egy időben remekül tudott görbe tükröt tartani kis hazánk a jég hátán is megélő polgárai elé. Ilyen Fikász Ferenc (Reviczky Gábor) is, a gátlástalan vállalkozó, aki családjával balatoni ámokfutást rendez, hogy a lehető leggátlástalanabb módszerekkel lerabolják a naiv turistákat – a cím is az akkoriban mindenhol kint lévő Zimmer Frei táblákra utal. A filmet, akárcsak Tímár főművét, a szintén kordokumentumnak számító Egészséges erotikát (1985), visszafelé vették fel, ezért olyan komikus a színészek mozgása, viselkedése, ami azért sokat rásegített a néhol kissé erőltetett poénokra. Amik közül a legjobbat Galla Miklós nyomja el.

Szerencsére információnk van arról, hogy nem direkt teszi a hülyét

Fikászékhoz 12 évvel később tértünk vissza, amikor egy elátkozott kastélyból akartak hasznot húzni. Az első rész 7,8-as és a második rész 4,9-es értékelése jól rávilágít a kettő közötti különbségre.

Üvegtigris (2001) az Üvegtigris 2. (2006) és az Üvegtigris 3 (2010)

Rudolf Péter ritkán téved, az Üvegtigris szériával pedig pláne nem – aminek nem csak főhőse, Lali, a büfés volt, de rendezője és (egyik) forgatókönyvírója is. Igaz, néha nem is kellett egy teljes forgatókönyv. Elég volt pár remekül kitalált karakter, mint Csoki (Csuja Imre) a nagypofájú easy rider, az alkesz Róka (Gáspár Sándor) és a seftelő Gaben (Reviczky Gábor) meg az ő elképesztően jó beszólásaik, mint a szállóigévé vált

Mondjuk ezzel pont átbasztak!

A második részre lett valami sztoriszerűség, ahol egy építési vállalkozó akar lakóparkot építeni a tóparton, és ki akarja onnan vásárolni Lalit. A harmadik részben Lali eljátszhatja a menő csávót egy kölcsön luxuskocsinak köszönhetően, és egy kicsit csajozhat is, persze nem sikeresen. A három rész elég is volt, Rudolf nem akart több bőrt lehúzni az alapötletről, és még a kissé túlburjánzó termékelhelyezés sem volt feltétlenül zavaró.

Macskafogó (1986) és Macskafogó 2. – A sátán macskája (2007)

Vitathatatlan, hogy Nepp József és Ternovszky Béla macska-egér meséje a magyar filmművészet egyik legnépszerűbb darabja, amiről kollégánk nemrég ezt írta:  „Úgy tudjuk, a rendszerváltás előtt még nem nagyon volt elérhető hazánkban a kokain és az LSD, így csak csodálni lehet Ternovszky Bélát, amiért különösebb mértékű tudatmódosítás nélkül úgy döntött, hogy James Bond egy egér lesz, aki egy gigantikus robotkutyát gründol össze, ja meg vámpírrá válik a dagadt trombitás, és különben is: szexi patkányok. A Macskafogó gyermeki szemmel nézve tökéletes szórakozás, felnőtt szemmel nézve pedig az emberi kreativitás dicsőséges győzelme a józan ész felett.

Ehhez képest a 21 évvel későbbi folytatás, aminek nem feltétlen kellett volna elkészülnie, teljesen hidegen hagyta a nézőket. Nem lett vállalhatatlan, csak valahogy nem találta meg azt a hangot, ami az eredetit annyira egyedivé tette.