Nick Hornby tökéletes választás hosszú utazáshoz, amikor az ember a fülkében, netán fedélzeten ülők bamba képe vagy az egyhangú táj helyett szívesebben olvas profi technikával könnyen emészthetővé formált sorokat nagy érzelmeket reflexíven megélő hősökről, akik mi magunk is lehetnénk, ha egy könyv szereplői volnánk. Jó a divatos angol iromány a nyaralásra is, amikor egy kellemesen tét nélküli történet segít átvészelni a déli forróságot. De azért a hőség órái után könnyű felállni mellőle, s az út végén célszerű diszkréten a kupéban felejteni az általában vastag papírra, nagy betűkkel nyomtatott lektűrt. Mert igazából nem nagyon van bennük más, mint ügyesen összeillesztett közhelysorsok és lapos magazinfilozófia. Az élvezeti értéket kizárólag a stílus biztosítja, a jól megfogott karakterek, az élethű narráció.
Ezért, bár érthető, de kockázatos éppen ezt a stílust elhagyva, csakis a történet nem kicsit klisés fordulataira koncentrálva megfilmesíteni egy-egy ilyen irodalmi terméket.
Ha például az eredetileg négy, egymástól jól elkülönülő, egymást tükröző, egymásra reflektáló narrátor által felváltva mesélt regényből pont azt a narratív elemet áldozzák fel a dramaturgiai egység és a film gördülékenysége érdekében, ami miatt a könyv amúgy olvasmányosnak bizonyul, s ha ehelyett nem találnak semmi önmagában, filmes értelemben eredetinek tekinthető eszközt, amely valahogy hihetővé teszi az amúgy eléggé erőltetett sztorit (hogyan nem lesz öngyilkos az egy toronyház tetejére kifejezetten szuicid szándékkal érkező négy életunt ember, sőt hogyan fedezik fel közösen az élet szépségét az egymás iránt felébredő felelősség nemes érzeményének megtapasztalása folytán), akkor csak a falvédőre való lapos életigenlés marad.
Azon meg a sztárparádé sem segít.
