Könnyű is meg nem is diktatúrákról filmet készíteni. Könnyű, mert minden totalitárius rendszer két kézzel szórja a maga történeteit az ember elaljasulásáról, méltóságvesztéséről, és önmagában is erős nyersanyagot jelent egy érzékenyebb kamera vagy művész számára. Nehéz, mert ha nem sikerül minden ízében megjelenítenie azt a fojtó légkört, azt a levegőtlen közeget, ami beburkolta a mégis élhető hétköznapokat, akkor a film jobbára illusztráció marad. Adalék egy lelkiismeretesebb történelemórához.
Cristian Mungiu alkotása azonban képes a csodára: két órára ismét tapintható jelenlétté emeli a Ceausescu-féle "aranykor" megannyi vívmányát. Ez nem a nosztalgiázásra is alkalmas múlt, nem életünk egyik letudott darabja, de nem is rémtörténetek apropója, amely kitakarná és elnagyolná a kényes részleteket. A diktatúra időtlenségét látjuk, megfontolt lassúságát, amikor még elképzelni se lehet, hogy mindez egyszer majd megváltó történelem lesz, a gyermekek számára megmosolyogtató abszurdéria. És Mungiu akkor is többet tud erről az időszakról, amikor csak félszavakban beszél róla. Pontosan ismeri azt a normális esetben akár burleszkbe is beillő légkört, amikor hatalma lehetett portásnak, ellenőrnek és recepciósnak. És ha az utas/vendég jót akart, akkor annak rendje és módja szerint meg is alázkodott előttük, mert aki falatnyi hatalomhoz jutott ebben a világban, az máris helytartóként viselkedhetett. Hiszen egymás kiszolgáltatottságait használták ki éhesen a túlélésben reménykedők.
És ezek még mind-mind csak a részletek! Egy diktatúra közhelyei, ha úgy tetszik. Mungiu érdeme, hogy ezeket ismét átélhetővé tudja tenni. Egy letisztult történettel (egy diáklány illegális abortuszra kényszerül, amit akkoriban súlyos börtönévekkel honorált a hatalom), sallangmentes elbeszélőmóddal olyan feszültséget, félelmet és kiszolgáltatottságot kreál, amiről minden rendező álmodozik. És amit minden efféle rendszer napi rutinnal állított elő.
Türelmes film. Teret hagy színésznek, az éjszakai város koromsötétjének, minden kis gesztusnak. Olyan pontosan beszél, hogy van ideje hallgatni. Hiszen a kisebb-nagyobb csöndek filmje ez. Hosszú percek, amikor csak a ziháló lélegzet hallatszik, kóbor kutyák ugatása, egy titkos abortusz megemészthetetlen zörejei. Mungiu pedig bölcs módon nem tesz hozzá semmit a történethez, de nem is vesz el belőle, hiszen az önmagában is olyan intenzív, olyan szívszorító, hogy ha nem így lenne elmesélve (kicsit nyersen, érdesen), kételkednünk kellene az egészben. Ember nem kerülhet efféle helyzetbe. Mungiu nem csupán megcáfolja ezt az illúziót, de csöndes alkotásával a filmművészetbe vetett hitünket is visszaadja.
Kevésbé mondható ez el Tímár Péter új filmjéről, aki a Csinibaba egykori sikerét próbálta újraálmodni a Megasztár farvizén. Csakhogy itt nem aki kellene, hanem amely, lévén filmről szó és nem a személyről. Mert bár van itt minden, mi a sikerhez kellene: jóféle zenék, önfeledtnek hitt bolondozás és kéztördelő izgalom (jujj, ki lesz az első?), a Casting minden olyan, mint egy rokoni csók. Az ember letörli, és megy tovább.
